Az elmulasztott tercek törékeny dallamán Billegnek szórakozottan, tétlen ujjaim; Monszun nyomta várás, hogy jöjjön a sirokkó.
Olyan párásan feszült e révedt nyugalom, Fáradt a játékhoz, s dolgok végét kikutatni, Még nem kínoz mélyig, gyöngéden gyötör.
Keletig nyújtózik tehetetlen, lusta árnya, Benne van a teher, ólommadár-szárnyra lapul, Redőkbe hajtva halmozódik a forró sivatag.
Mennyi kötött út, másként nem tehető muszáj! Lehunyt szemekre tompán hulló villanás, Lehetetlent megkísérteni sem vágyó kudarc.
Mennyi élni restség, s hazugságba bújva Ott virít éktelen a szégyen-gazként kinőtt Gyalázatos, bárgyú, rózsás hús-növény!
Napkemence olvaszt, hevével melenget, Nem takarnak langyos szellő-szalagok. A test kövér gyöngycseppeket izzad, áll a lég.
Békés e part, szó ellen a csönd árnyékot ad, Délibábos, képzelt tengerre száll a gondolat, Érzelem mos partra egy-egy bomló hulla-tagot.
Kívánom a szelet, hogy jöjjön a sirokkó! Rőt homokszemcsék feléledő tánca Arcomba vágjon keményen, zuhogjon tegnapot!
Idézze eszembe a tőlem ellökött keserűt, S lábamhoz csendesülve halkan dúdolja ismét Az elmulasztott tercek törékeny dallamát!
2008-08-07 |