Virít a fagy ravasz álmon,
Sugár-lány ül paripámon,
Szélfútta gyémántsüvegem
Fején, keblén a szerelem.

A teremtés honát látja szakadozva-tükörében,
Melyet fordít balra, fordít jobbra, csiklandós ültében,
Nyergében a lélek-lónak,
Véges enyémnek, ülepének izgatónak.

Széles szépén gyász-víg falaknak,
Átfúródva apró-sárgán: lyukak, lyukak.
Hol szorít a henger-nyílás búvó férgeket,
Esővel-permettel növeszd ott őket,

Te szép sugár-lány, tükörbe néző,
Forgató jobbra, balra, igazságot keverő.
Zászlaim a szavaknak tűztem,
A rónák s a hegyek közt a győztem.

Mivé lesz hevében a teremtésnek,
Az újra újat, útra utat tüzében,
Ha irgalmas vágyaim nem áldozom
Széjjel össze-vissza hajnalokon?

Megállj! E ponton hörpölésem
Az álomból. S a valóból zenésen
Szeretnék füttyenteni tararázni egyet:
Tat-ta rat-ta, taptat-ta-rat-ta!