Minden reggel, amikor megyek a munkába, látom az utcán a kicsi madártetemeket. Bizonyára kiestek a fészekből. Lefújta őket a szél, vagy túl messzire lépegettek felfedező útjukon. Csupa fájdalom a kis áttetsző szürke testük, ahogy a földön hevernek tökéletesen laposan. Minden egyes szervüket anatómiai pontossággal meg lehet állapítani. Nyilvánvaló, hogy nem véletlenül olyanok, mint egy papírvékony hártya, egy odaragasztott matrica az aszfalton, hanem nem elég, hogy lepotyogtak, szörnyet haltak, de még hatalmas, kemény, durva cipőjükkel össze is taposták őket az emberek. A jó emberek, - mert én úgy képzelem, hogy, akik ezt tették, és annyira siettek, hogy észre se vették, mire lépnek, - mind kivétel nélkül jó emberek. Órákon keresztül tudnak beszélni az erkölcsről, a szeretet hiányáról, arról, hogy a fogyasztás milyen káros, meg kivesztek már teljesen a világból az emberi értékek. Ápolják a gyerekeiket, mikor betegek, süteményt sütnek nekik, a térdükön lovagoltatják az unokáikat. Néha egy-két pofon, az persze elkerülhetetlen, mivel fontosnak tartják a hagyományos értékek tiszteletét, nehogy már színes kendőt kössünk a fejünkre és kibontott hajjal az utcákon végigrohanva hirdessük a szerelem egyetemességét, a világot betöltő szabadságvágyat, mind leegyük az érett barackokat, szilvákat, körtéket a szögesdróttal körülkerített fákról, bekötöznék inkább a szemünket, nehogy valami ocsmányságot lássunk a téren, ahol lányok és fiúk táncolnak lenge tüllben, összefonódó tesük karamell-csokoládé-vanília ízű, nehogy véletlenül is a kilapított fiókákra rápillantva, arra gondoljunk, vajon hol van itt az Isten, és amikor a kicsikék lefelé zuhantak, miért nem kapta el őket meleg tenyerébe simogatva a kis pihegő testeket? |
