Láttam ahogy az éjszakai égboltba fonódott a híd. A benyúló lombokról lassan hullottak alá a levelek, s a játékos áramlatok a sínek közé terelték őket. Csak a tompa sárga fények bújtak át a koszos esti fényáradat sípolásán. Valahol még láttam magamban a végét, valahol még úgy éreztem, elérem, bármennyire is kisiklani látszik. S nem csak ujjaim közül fog akkor eltűnni. Bevallom őszintén, féltem. Féltem, hogy a távolság ügyet sem vet rám, és én megint a kényelem jegyében elvonulok, s végleg tönkreteszem azt a finom-mechanikai műszert, amit úgy hívnak remény és hitszegés. Csodának kell következnie. Az égből, vagy a földalol de várva van. Nem csak én, mindenki, mindannyiunk várja, s szinte már csak én remegek, már csak én hiszem el, már csak bennem él, már csak én maradtam. Ostobaság. Tudom, hogy a lég ugyan úgy ott van a fal túloldalán, bármennyire is nem kopogtat vissza, tudom, hogy a rezgések átjutnak és nem vesznek a semmibe, tudom, hiszen ha nem tudnám, nem hinném, ha nem hinném, nem lenne, ha nem lenne, megfulladnék. Még egy slukk levegőt kérek, ki fogom bírni utána örökre, ígérem. Csak még egyet had ízleljem meg azt a fanyar, csillogó ártatlanságot, amit már csak az emlékeim porából élesztek fel, s így hazudok minduntalan a reggeli, csillogó járdának. Nem azért megyek rajta végig, mert arra visz az utam. Elvesztem. Már rég elvesztem. Bolyongok. Még egyszer utoljára kinyújtom a karom, fájdalmasan ropognak az izületek, már nem tiszta a mozdulat, de még el lehet érni, még meg lehet fogni, még az ujjaim hegyén nem esett annyi seb, hogy más lenne az érintésem. Érj el! Próbáld meg! Csak most, csak még egyszer, elfejtek mindent, ígérem. Ne hagyj itt így, a süppedő szőnyegben, megfulladok, csak egy kortyot kérek még a levegőből. Nem kérek mást, csak hogy ölelj át, csak, hogy feküdj mellém ide egy picit a nedves földbe, ide a fekete szemcsés gödörbe, várd meg amíg elalszom és elmehetsz, ígérem. Tudom hogy te is ezt akarod. Ne nyisd ki a szemed, a nap vakítani fog, soha nem látsz több csodát, csak hallj meg egy pillanatra, én egyedül nem tudok. Ölelj át kérlek! Ölelj át! A reggel már más lesz, soha nem lesz tisztább mint holnap. Ölelj meg kérlek! Ölelj meg, csak egyszer, utoljára, vedd le a szemeimről a rézpénzeket, had meredjenek a napba.
-fegyvernekylevente
|
|
|
|
|