| Aznap megint nyugodtan tudtam aludni. Hajnalra tarka káprázat lepte meg a falamat, s a reggeli égbolt a szobámba költözött. Furcsa volt ilyen közelről látni az eget. Még akkor sem vettem észre, de a szürke lég, csak kapunak szolgált, s a virághajtások, lassan megszáradva tudatták agyammal, hogy megállta az idő. Nem nyikorogtak a fagyos udvarokban, a dermedt hinták, nem kopogtak az irodához szokott cipő sarkak a körút viseletes kövezetén, s csak a szél, az örök keserével küzdő északi szél, mi a törött világképen át, hozzám fért. Már vártam rá, s ő is tudta, hogy felkészültem eljöttére. Felejteni jött. Söpörni jött. Ölni jött. Születni hivatott. Kárhozni a tévelyedett szavakat, mit a múlt felejtett az öreg vaskorlát tövében. Elsüllyeszteni a mámort, mit a közöny itatott a bőrömön keresztül az inakba, s, hogy a tettek súlya alatt megroppant gerincet fagyos pengéivel, újra vérzésre sarkallja. Hogy a mondatok szája ne csak vemhes kutyahas vérző, idő előtt feltárt, felölt barbársága legyen, s, hogy a hitel, melyet egymás szerves csomói közt hagyunk, fedezettel bírhasson. A pusztulást kínálta, s a puszta ürességet hozta. Nem kellett ellenkezni. A végtelen semmiségben valahol ott lapul a béke s jövő. S csak az marad aminek maradni muszáj. Csak az jut el a holnapig, mi vigasztalan lila köpenyével, tiszta padlót súrol, s arctalan köhög újfent, mert újjászületni, igen is fáj. Marad, ha hagyom, ha hagyom elveszik, s megint csak a tétovaság a mérvadó, hiszen a vonal meg van húzva, s te hiába egyensúlyozol, leesel, s meglásd, se ott, sem itt nem lesz már olyan jó.
-fegyvernekylevente
|
|
|
|
|
