Arccal
a föld felé fordulva,
száraz leveleken
lépked a lábam.
Fut a képzeletem,
szárnyal a vágyam,
túl a csillagokon,
magasabb szférában.
Leírhatatlan szépség:
integető Angyal.
Felém közeledik,
mosolyog, marasztal.
Kilépnék önmagamból -
látni, hol hibáztam?
Mikor vitt rossz irányba
tétova lábam?
Eltűnnék, s nézném
aranypiros arccal,
- idelent bűnös (!),
odafent angyal (?) -
hogy miért születtem,
mit kell jobbá tennem?
Tanultam-e, vagy
mindent elfeledtem...?
Arccal a föld felé -
lélekben az égig...
Az angyal hűs keze
simogat, megérint.
Nem szól, de a szeme
kérdezi suttogva:
Meddig rakod még
a keresztet magadra?!
Ha tovább cipeled...,
- nem váltod meg magad -
... összetörsz alatta!