| Pillanatkép szökőkúttal
Az asszony a gyerekszobában rakosgatott, szedte össze a szanaszét szórt ruhákat, játékokat. Most itt, a lakásnak ebben a felében hűvösebb volt, majd estefelé, amikor elfordul a nap, akkor majd kimegy a konyhába főzni. Nagy meleg volt. A kicsik a tömbház előtt ’sátoroztak’, onnan szedte össze őket, hogy ebédeljenek, amikor munkából jött haza, de kérezkedtek is gyorsan vissza. - Anya, na, léci, nem vagyunk álmosak, és olyan jól játszunk!
Hát menjenek, játszanak, addig rendet rak.
A nagyok még a reggel elmentek nagymamához segíteni a kertben, csak estére jönnek haza. Hátha küld az anyósa valamit, jutott eszébe, és akkor a főzést is másképp tudja intézni. Most jól esett, hogy csendben, egyedül lehet, dudorászva rendezkedett.
Hallotta, ahogy csapódik a bejárati ajtó.
- Melyik vagy?- kiáltott ki.
- Én - énekelte egy négyéves fiúhang.
- Valami baj van?
- Nincs.
Rendezett tovább belenyugodva, hogy ez már így van, mindig felfordítják a lakást délelőtt, amíg magukra vannak.
Hirtelen kivágódott a szobaajtó, a kicsi szaladt be rémülten, és elfúló, sírós hangon kiáltotta.
- Anya! Anya! Anya!- és már szaladt is kifelé.
Az asszony az ijedtségtől a torkában dobogó szívvel ugrott utána, két lépéssel a konyhában volt, de ott már látta, hogy nincs semmi nagy baj, csak a kagylóból spriccel ki a víz. A kagyló előtt ott a hokedli, a kicsi egy műanyagpalackot akart megtölteni vízzel, de az túl magas volt a csaphoz, és mikor megtelt, már folyt, ömlött kifele a víz, megtöltve a konyhát is. Ettől ijedt meg a gyerek, hogy hirtelenjében nem tudta elzárni a csapot.
De hova lett a kicsi?
Nézett körbe, és már indult volna ki a konyhából, amikor meglátta az asztal mögött a gyereket a földön ülve, a fejét a két felhúzott térde közé rejtve ölelte magát a két kicsi kezével. Ült a gyerek összekuporodva, megadva magát a rettenetnek.
- Úristen!- állt meg az asszony, - hát sehogyan sem lehet ezt jól csinálni? Mikor gyűlt fel ebben a gyerekben ennyi félelem? És én hogy nem láttam eddig?
Odalépett a kicsihez, megsimogatta a fejét.
- Kincsem, nincs semmi baj. Gyere, vegyelek fel az ölömbe! Nincs semmi baj. Kifolyt egy kis víz és annyi. Feltöröljük – és simogatta a gyerek fejét, ütögette csendesen, ütemesen a hátát, hogy múljon el belőle a rettenet.
Odavitte a kagylóhoz, megmosdatta a portól, könnyektől maszatos arcot, és bohócos mosollyal mondta.
- Szökőkutat csináltál. Gyere, csináljuk meg együtt még egyszer!
Ráállította a gyereket a konyhaszékre, és újból megnyitotta a csapot, hogy a nyomástól a víz az alatta lévő palackba ütközve ívben zubogjon alá. Majd kivette a megtelt üveget, egy csészét tett a kagylóba és rá egy lapostányért, újra megnyitva a csapot úgy szabályozta a nyomást, hogy a tányérról körbe- kereken egyenletesen csorogjon a víz.
- Látod? Szökőkút.
Máskor nem szokták hagyni, csak úgy, csorogni a vizet, vízóra volt, és mindig vigyáztak, hogy ne kelljen túl sokat fizetni, de most nem ez volt a lényeg.
A kicsi megnyugodott, már nem szepegett, és bár még mindig mosolytalanul, de már érdeklődve, élénk szemekkel nézte a csobogó víz rajzolatait. Majd hirtelen elhatározással leszállt a székről, a vizes palackért nyúlt, és mondta.
- Anya, én most lemegyek. Jó? Viszem Anikóéknak, mert szomjasak.
Az anyja ellágyulva és büszkén nézett utána, ahogy az a két vékonyka, de izmos láb vitte fürgén a felelősségtudatot, a kötelességet egy kétliteres vízzel töltött pillepalack képében.
- Hogyan? Már ilyen hamar? Hiszen még csak négy éves, és máris tudja, hogy muszáj megtennie, amit vállalt, amivel megbízták?
- Várj! - szólt utána.
Benyúlt a szekrénybe, kivette a pénzt, megszámolta, gondolkodott, számolta hogy hány nap van még fizetésig, az hány kenyér, hány tej? Újra megszámolta, mintegy csodára várva, pedig tudta, hogy nem elég, sehogy sem elég, sehogy sem tudja jól csinálni.
- Mit is mondtál, kikkel vagytok lent együtt?
- Andival, Orsikával, Anikó és én. Négyen.
Az asszony kiszámolta a pénzt, és odanyújtotta a kicsinek.
- Vegyetek belőle fagylaltot, de mindenkinek, Orsiéknak is. Jó?
A gyerek nem vette el egyből a pénzt. Hitetlenkedve, csodálkozó, nagy kék szemekkel nézte az anyját.
- Anya, ez biztos?
Az asszony némán, erőteljesen bólogatott, mintha önmagát is meg akarná győzni.
- Beteszem a zsebedbe, nehogy elveszítsd! Gyere, leviszlek a lifttel.
Amikor kiengedte a gyereket a liftajtón, lehajolt hozzá és viccesen nózi-puszit adott neki.
- Fuss! Jók legyetek!
Halkan, óvatosan csukta be az ajtókat és nyomta meg a gombot. Amikor a lift elindult, nekidőlt a falának, egész testével, arcával hozzásimult a hűvös érintéshez.
A szeme lassan megtelt könnyel, és a vállait rázta, rázta az elfojtott, tehetetlen, néma zokogás.
|
