A vizes úttesten csobogva robog tova az idő. Elalszik, mert álmos már, s ágyamban reggelre, fejem mellé hajtja aranyos fejét a tűnődő melankólia. Reggelente sokat nézünk egymás szemébe. Pislantás nélkül, mosoly nélkül. Soha nem haragudtunk egymásra, de nem kell, hogy ezt jelezzem, tudjuk mit érez a másik, én hiányzom neki és ő hiányzik nekem. Nincs nélkülem alkonya, kellek neki, hogy rozsdabarnára cserélhesse, majd teljesen levehesse ruháját. Hűvösen kúszik mellém, hangtalan, de az a mély zsongás, ami a szívéből pulzál, mindig felmelegíti a hideg gondolatokat. Feledtet. Szeretem az arcát, szeretem a szemét, valahol magamat látom benne. Nem szól, hiszen én is hallgatok, nem ölel, hiszen én sem mozdulok. Apró kristály ül a szemem sarkára, az övé, neki szól, érte jött világra. Drágakövekkel halmozom el, ábrándosan súgnék valamit, de ő tudja, neki nem kell, hogy kimondjam. Szeretem. Szeretem mint semmi mást, s ha nem szeretném, hát lenne ki mást szeretnem, de ő mindig ott van, mindig óv és lélegeztet, nem hagyja, hogy egyedül ébredjek. Ha didergek, kifakul a szobám, lefolynak a színek a falakról és ő, hogy felmelegítsen: izzón ragyogni kezd mint a hullócsillagok, mik soha sem érnek földet. Ha simogatni akar, hát meglebbenti a függönyöket, s a múló nyár szagát a bőrömre hinti, és csak bámul. Azokkal a nagy, barna, kristályfényű szemekkel, mert ő az aki a legjobban ismer, aki nem kérdez, aki mindig velem van, ha egyedül vagyok.
-fegyvernekylevente
|
|
|
|
|