Ameddig szemem ellát, csillámló kékség, mindenütt. A súlytalanság kábulatában, már-már feloldódom. Valami megszűnik. Helyébe lép a nagy semmi. Egyszer, a nagy semmi is megszűnik, felváltja valami. Valami, ami más, mint, ami eddig volt. Egy darabig kíváncsian figyelem. Utána ráunok, és már nem is érdekel. Kitalálok magamnak valami mást, amiről azt hiszem, hogy ezzel már igazán érdemes foglalkozni. Mert ennek van értelme. Évek múlnak el így. Vágyakozásban, ábrándozásban. Mert a hit erőt ad. És én hiszem, hogy helyes, amit teszek. Hát teszem a dolgom, nem gondolkozom. Nap, mint nap, megújuló energiámat, tékozlom mindenre. Fiatal vagyok és mindenből, van rengeteg. Nem kell spórolni, sem az idővel, sem az erővel. Észre sem veszem, hogy múlnak az évek. Egy reggel fáradtan ébredek. Fáj minden porcikám, de legjobban a felismerés, hogy semminek, semmi értelme. Rám tör a félelem. Késésben vagyok. Sietek, kapkodok, hogy bepótoljam, amit eddig elmulasztottam megtenni. Most már arra gondolok, kell egy fontossági sorrend. Mindenre nem jut időm. De mikor, még annyi mindent szeretnék! Ameddig szemem ellát, csillámló kékség mindenütt. A súlytalanság kábulatában, már régen feloldódtam. Valami megszűnt. Helyébe lépett a nagy, megfoghatatlan. A végtelen, az időtlen. Nyugodt vagyok, nem sietek sehova. Már tudom, lemaradni csak a pillanatról lehet.