Elaludtál, s rögtön vége lett
A nyugalomnak
"Megérte vajon?" Teszed fel
A kérdést magadnak.
Kínzón simogató örvényből kijőve
Egy álomba érkezve
Látsz egy új világot.
Virágos rét közepén ódon ház.
"Térj hát be, mire vársz?"
Rózsaszín árnyék fon körbe,
Miközben ránézel egy felhőre,
Melyet halott hollók lelke formál.
A sötétség elnyel téged egyre jobban.
Hallod a kiáltásod egy madárdalban,
S hirtelen ott állsz az ajtónál.
Veszett, habzó szájú ábrándok,
Mint éhező, megtört koldusok
Ragadnak magukkal.
"Te táplálod őket az agyaddal!"
Szobában állsz
Lelkeket látsz
Mindegyik te lennél?
Ők nem, de te mintha félnél.
"Nézzél rám, szépen kérlek!
A szoba körülvesz téged.
Az árnyak feléd tartanak.
Hogy véded meg magadat?"
Lágy zene szól; fájdalmasan szép,
Mint a tükörben a tükörkép.
Te állsz előtte, de nem téged mutat.
A jövendőt? Vagy a múltat?
A síró dallam még mindig hallatszik,
Mit az Elme-zenekar oly szelíden játszik.
Táncolni hívnak, mikor a zenekar
Másik dalra vált.
Elfogadod a felkérést, mit Ő akar,
Lassan vér borítja a szoba falát.
A muzsika most is szelíd és lágy
De vad is akár a fékezhetetlen vágy.
Szivárvány színei tudatod mélyén,
Miközben táncolsz egy penge élén.
Tombolj, táncolj
Agyvelők pusztaságán!
Érezd, miként lüktet
A haldokló szív!
(2006. október 15.)
|