„ Istenem, küldj egy embert nekem, aki életem végéig a társam lesz, akit szerethetek, és viszont szeret.
Istenem, küldj valakit, aki segít nekem, és akinek én is segíthettek. Ha meg egymással van gondunk akad, azt együtt, nyugodtan megoldhassuk.
Oh, Istenem, mutass egy jelet, hogy merre menjek, kit keresek. Kérlek.”
Mikor abbahagytam az imádkozást, megcsörrent a telefonom. Egy régi ismerősöm volt, kit rég nem láttam, most meg találkozni akart velem. Égi jelnek vettem és elfogadtam.
A srác kedves volt, viszont első alkalommal még nem engedtem neki, hisz tartottam a dologtól, ez mondjuk nem tartott sokáig...
Szeretem és úgy tűnt ős is szeret egészen addig, amíg nem nyitottam rá épp akkor, mikor együtt volt egy másik nővel...
Megcsalt, nálam ez megbocsáthatatlan, még is megbocsátottam, mert szeretem, mert úgy gondoltam csak isten állított próba elé. De megtörtént még egyszer és még egyszer, én próbáltam megoldani, beszélni vele...
Nem lehetett, közölte, hogy nem szeret, csak a testem kellett neki, viszont megunt. Én csak néztem, csak néztem némán, akiről azt hittem, hogy isten társként küldte nekem...
Aztán akkora pofont lekevertem neki, hogy a tükörajtós szekrény adta a másikat, megszórva pár szilánkkal. Hangosan szidott, fenyegetett...
Nem érdekelt, csak némán haladtam hazafelé. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, de nem miatta, hanem mert fájdalomtól lüktettet a kezem.
„ Istenem, mit vétetem, hogy így megaláztál? Vagy ezzel azt akartad mondani, hogy nincs számomra olyan férfi, kivel leélhetem életem? Köszönöm, hogy megvilágosodhattam kegyelmedből… ámen.” |