Nagyon bíztam benne, hogy megmenekülök a műtéttől. Szánakozva néztem azokra, akiknek ez nem sikerült. Olyanok voltak, mint a virágról letépett szirmok, amelyek a sárba hullottak. Míg nem került rájuk a sor, ők is éppúgy szorongtak, és éppen úgy reménykedtek a nagyvizit előtt, ahogy én.
Minden nap nem sokkal a reggeli után kezdődött a nagy esemény, amin sorsok dőltek el.. Az orvosok megálltak az ágyaknál, megnézték a lázlapokat, röntgenképeket vettek elő barna papírzacskókból, majd hosszan tanakodtak. A főorvos arcán hűvös kedvesség. Velünk is váltott pár szót, fürkészve a hangulatunkat. Aztán megkérdezte, ki tudja elmondani hibátlanul a Cinege cipőjét? Majd én elszavalom - gondoltam -, hátha akkor az én röntgenképemre nem figyel, és megint megmenekülök, mint már jó néhányszor. Feküdtem a fehér vaságyon, és hangosan belekezdtem a Cinege cipőjébe. Egyszer se hibáztam. A főorvos megdicsért, de nem tette le azt a fekete filmet. A szívem hangosan zakatolt. - Talán imádkozni kéne – töprengtem. De ide nem illik az "Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem", más rövid imát meg nem ismerek. A Miatyánk hosszú. Amíg magamban elmondom, megtárgyalják, mi legyen velem. Sietve hadartam: Mi Atyánkat, ki vagy a Mennyekben, és ezúttal nem törődtem azzal,hogy egy szót sem értek belőle. A végére sem értem, amikor az orvosok már döntöttek.
Nem! Ez nem lehet igaz! Miért pont most? Ugye, rosszul hallottam? Ugye, nem rám vonatkozik a rettenetes „megműtjük” szó? Rosszul imádkoztam? Hibásan? Már oly sokszor kaptam haladékot, hogy szinte megnyugodtam, és reméltem, csupán az aggodalom hálójában vergődöm. Belém biztosan nem hasít kés. A megszokott szertartás: ima, széles mosoly, összeszorított ujjak mind-mind varázserőt rejtettek, és terített asztalt hoztak elém, amely mellé ijedten ültem le. A menü sose változott. Rászoktam az állandóságra. Vizit, ima, vigyor, drukk. Eddig bevállt s én megnyugodtam. Megfigyeltem, hogy ha megnyugszom, ostorcsapás ér. Ha izgulok és drukkolok, talán akad némi esélyem a túlélésre. Akkor hát csak maradjon az izgalom. A műtéteket egy kis halálnak tartom, s én teljes lélekkel élni akarok. Bíztam a Cinege cipőjének elhadarásában, az imámban, a bátornak álcázott pillantásomban, a mosolyokban. A bizalomra támaszkodtam, mint öreg, hajlott hátú emberek a göcsörtös botra. Ez a bot tört össze alattam egy szempillantás alatt. Elhangzott az ítélet. Kedden délelőtt sorra kerülök. Egyetlen szobát nem akartam látni soha: a műtőt. S lám elkerülhetetlen volt.
A félelmetes nap vészesen közeledett s ez egyre nyugtalanabbá tett. Jól tudtam, hogy minden szülőnek alá kell írnia egy papírt, ami a műtéthez való hozzájárulásról szólt. Dühös voltam a szüleimre, mert ők aláírták. Miért tették? Miért engedik, hogy szenvedjek?
Látszott rajtam, mennyire félek.
- Nem fog fájni, meglátod - mondogatták a nővérek legyintve.
Nem hittem nekik. A tűszúrás is fáj.
- Érzésteleníteni fognak. - nyugtattak - csak egy pici bolhacsípés lesz, semmi több.
Azt senki nem árulta el, hogy az érzéstelenítő is injekció.
Hiába reménykedtem imáimban, hogy az a nap, az a szörnyű sose jön el. Elérkezett. Minden úgy zajlott, mintha szertartáson vettem volna részt. A reggeli fürdés után fehér hálóingfélébe öltöztettek, aztán kerekes ágyon kitoltak a folyosóra. Hideg volt, és a huzat úgy simított végig, mintha lelket akarna önteni belém. A várakozás hosszúnak tűnt. A távolból nevetgélést hallottam. A folyosó túlsó végén egy cserépben virág kókadozott. Kínzó éhséget éreztem, hiszen műtét előtt nem lehetett enni.
Amikor betoltak a műtőbe, összeszorítottam a fogaimat. Arra gondoltam, hogy csak azért is ordítok, ha kell, ha nem. Nem akartam fájdalmat érezni, ezért már az elején elkezdtem visítani, hátha megakadályozhatom a könyörtelenséget. A műtétekbe csak szenvedést láttam, gyógyulást soha. Abban bíztam, hogy az ordításom miatt megszánnak, és a lehető legkisebb injekciós tűt veszik elő az érzéstelenítőhöz. Esetleg úgy meglepődnek, hogy újra átgondolják, operáljanak-e.
Fehér köpenyek sürögtek-forogtak körülöttem. Idegen, közönynek otthont adó arcok. Szememmel követtem őket, el akartam kapni legalább egy pillantást. Senki se fordult felém, és nem sikerült újra megkérdeznem, mennyire fog fájni. Annyit kiszűrtem a beszélgetésekből, hogy achilles műtétem lesz, ami a kisebb beavatkozások közé tartozik. Achilles. Furcsa név egy izomnak, de most már legalább ezt is tudom. Azt mondták, ezt az izmot át kell vágni mindkét sarkamban. Hogy miért, nem értem.
Sokáig vártunk a főorvosra. Amikor belépett, nem volt olyan közlékeny, mint a viziten. Nem kérdezte, tudom-e még a Cinege cipőjét. Szó nélkül a lábamhoz lépett, és nézegetni kezdte a lábfejemet. Hideg volt a keze, és éreztem a leheletét. Közömbösen, emelte magasra a fecskendőt, és a tűt beledöfte a sarkamba. Nem tudtam ordítani. Belém hasított a fájdalom. Jobbra-balra forgattam a fejemet, más testrészemet nem bírtam mozdítani. A plafon neoncsöve táncot járt fölöttem, vigyorogva és kéjesen. Aztán tompult a fény, és olyannak tűnt, mintha uszályát lengetné. Könnyeimen keresztül minden homályos lett. A fehér köpenyek is. A főorvos arca eltorzult. Elszállt róla a jégmosoly, aminek felolvasztásán annyiszor fáradoztam. A fájdalom nem szűnt meg. Hozzám szegődött napszámba, és olyan lüktetésbe kezdett, mintha egy kiszáradt krumpliföldön kapálna szorgalmasan. Már nem figyeltem a beszélgetést, mert a fájdalom mindkét lábamra kivetette hálóját és kifacsart, mint egy citromot. Nagyon hosszúnak tűnt a nem hosszú és a szúnyogcsípés oroszlánmarásnak. A lámpában megláttam a fehér gipszemet és éreztem milyen hideg és nehéz.
Végre vége lett. Kisírt szemekkel néztem körbe. Senki nem adott táblacsokit. "A szobában biztos szégyenbe kerülök", gondoltam, de senki nem kérdezett, és nem tett megjegyzést.
A fájdalom kimerített és elaludtam
Ez már a szobám, és ez az ágyam. A vaságy végéről hiányzik a lázlap tartó. Valaki szólítgat. Mari kiabál valahonnan a harmadik ágyról vagy messzebbről. Mivel mindenki mozdulatlanul fekszik, csak a hangok irányából sejtem, ki milyen távol lehet. Mari gyakran szólít. Azt mondja, unatkozik. Buta játékokat eszel ki, azzal szórakozik. Tegnap este azt mondta, tegyem, amit diktál.
- Dugd a füledbe az ujjad!
- Jó. - feleltem, de gyanús lett a dolog, és nem tettem meg.
- Most az orrodba.
- Rendben. - hazudtam.
- Na és most a szádba.
Bolond ez a Mari, és engem is annak néz. Mindig ilyen ostoba játékokat talál ki, ha unatkozik. Egyszer papírt evett és azt mondta, nagyon finom. Marinak meghalt az édesapja és az édesanyja sose viszi haza. Egyedül ő nem beszél se a szüleiről, se a testvéreiről. Az egyik nővértől gyakran kap ajándékot, és néha-néha kiviszi az utcára sétálni. De Marit sose látom örülni. Inkább dacos, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan szeretné. És ha sejtené, hogy a játékait senki se játssza vele együtt igazán, biztosan megsértődne. Ilyenkor elfordítja a fejét, vagy nem eszik . . . Unatkozni én is szoktam. Ilyenkor felidézem a nyarat vagy gondolataimban visszatérek a másik épületbe. Ott nem unatkoztam, mert Inasz a székével robogott és a két Juci néni sokat nevettetett bennünket. Terka néni meg mesélt és beszélgetett velünk.
Eddig minden iskolaévet máshol kezdtem, és a karácsonyi szünet után is máshova kellett visszatérni. Nyár végén értesítő levélben írták meg, melyik nap, hol kell jelentkezni. Szorongva vártam a reggelt, amikor útra keltünk. Régebben anyám a hátára vett, én átfogtam a nyakát és ráborultam. Így cipelt a felvételi irodába. Amióta apám teherautózik, ő visz vissza. Aikor közeledett a vakáció vége gyakrabban imádkoztam titkon: Add Istenem, hogy holnap reggel csoda történjen velem! Ígérem, jó leszek, meg minden, csak teljesüljön a legfontosabb kívánságom. Van még egy napom. Add, hogy holnap reggel lábra tudjak állni, és magamtól szálljak ki az ágyból! Nagyot néznek majd az emberek, és nem kell útnak indulni. Elképzeltem a jelenetet, és hittem benne. Azonban eljött a reggel, de nem történt semmi. Anyám a hátára vett, ahogy szokott, ugyanúgy, mint nyáron, amikor vasárnaponként a templomba mentünk. Inkább oda mentem volna megint, mint a buszhoz, ami visszavitt a fehér falak közé. A buszon végtelenül kicsinek éreztem magam. Mindenem otthon maradt. A játékaim, az élmények, a barátok.
Nyáron anyám napszámba járt kapálni. Hajnalban indult, késő délután jött haza. Húgom végezte el a kijelölt házi munkákat. Először rám adta a ruháimat, és kiültetett a székembe. Aztán mosogatott, rámolt, fölmosott. Nem szerettem a délelőttöket. Kivárni míg ő rendbe rakja a lakást, maga volt a nyüglődés. Jó lett volna legalább egy könyvet olvasgatni közben. Nem kaptam se könyvet, se mást, s az unalom haragossá tett. Ahogy teltek az órák, úgy csillapodott a dühöm. A dolgok elrendezése után bevonultunk a hűvös szobába, ott vágtunk bele a végtelennek szánt játékba. Nemcsak ketten voltunk. Éva is velünk tartott. Közel lakott, és mindennap átjött hozzánk. Játékaink úgy zajlottak, mint a nagy csaták. Teljesen beleéltük magunkat. Miénk lett a világ. Nem törődtünk a szülői paranccsal, hogy ne szálljuk meg a kitakarított szobát. Befészkelődtünk, s az örökös ajtónyitogatások miatt ezer légy repült be. Mire anyám hazatért késő délután, fáradtan, feltört tenyérrel, kivonultunk a konyhába, persze, csak ha észrevettük az idő vészes múlását. Mögöttünk ott maradt a feldúlt szoba az ezernyi léggyel. Mit tehetett, nekiállt a legyeket csapkodni és kijelentette, hogy ez még egyszer meg ne történjen. Megtörtént. A következő nap ismételte az előzőt.
A nyarak más érdekességet is fölkínáltak. Megfigyeltük, hogyan születnek a kiscicák. Egyszer előttem a teraszon jöttek a világra. A vér látványa elborzasztott. Ha anyám otthon lett volna, az anyamacskát biztosan elzavarja, vagy elviszi máshova. De az eset kiszámíthatatlanul történt, s mi a nagy eseményt tátott szájjal figyeltük. A kiscicák rondán rángatóztak. Pár nap elteltével kezdtek szépülni. A macskamama a padlásra cipelte őket. Nem örültünk neki. Egy nap, amikor a kíváncsiság szétfeszíteni készült bennünket, úgy döntöttünk, közöttünk a helyük. Egy kis széken ültem, éppen a padlás bejárata alatt. A bejárat csupán egy lyuk volt a mennyezeten, ahova létrán lehetett feljutni. A létra alsó végét anyám a derékmagasságig megépített oldalfalra tette. Muskátlik sorakoztak rajta, köztük lapult a létra alja. A cicák nyávogását tisztán lehetett hallani. Senki se járt a közelben, így hát húgom nekifogott a veszélyes manővernek. Először az oldalfalra mászott fel, majd elindult a nyekergő lépcsőn. Úgy néztem utána, mintha az égbe szállna. Már fölért a nyíláshoz, és a padlásra akart lépni, amikor a létra kicsúszott alóla. Láttam, amint zuhan, egyenesen rám, akár egy óriás, hogy agyoncsapjon. Szerencsém volt. A létra úgy esett, hogy a gerendák közé kerültem. Csak az egyik fülemet súrolta, és szakított belé egy kis hasítékot. Fájt, de nem érdekelt. Húgom ott lógott fölöttem, kezével erősen kapaszkodva a padlás szélébe. Nem bírta sokáig. A magasból éppen rám esett. Mindketten sírni kezdtünk jó hangosan. Az állából ömlött a vér, ettől még jobban megijedtem. Pár perc múlva ott termett a nagymamánk, aztán anyánk is megjelent. A fülem kicsit fájt, de azon kívül komolyabb bajom nem történt, húgomat viszont orvoshoz kellett vinni, ahol az állán a sebet összevarták. Soha többé nem került az oldalfalra, a muskátlik közé a létra alsó foka. Anyám a cicákat is lehozta, nyár végéig ott ugrándoztak körülöttem. Őket is sajnáltam otthon hagyni. Mindent sajnáltam. Évát, aki minden nap eljött hozzánk játszani, Ferit, aki naponta megmászta az udvaron lévő magas szederfát. Imáim nem segítettek, így hát az értesítő levélben jelzett napon útra keltünk. Zakatolt a szívem, és magamba roskadtam. Beszélni se volt kedvem. Az utazás alatt végig csendben voltam. A felvételi iroda várójában most is, mint mindig sokan üldögéltek. Szülők a gyermekeikkel beszélgettek, és ha nyílt az ajtó, felkapták a fejüket. Sorra szólítottak mindenkit. Amikor meghallottam a nevemet, úgy éreztem, kalapáccsal sújtottak rám. Bementünk. Anyám ráfektetett a vizsgáló ágyra, majd leszedte rólam a ruháimat. Az orvosok kedvesen átmustrálták az egész testemet.
- Mik ezek a piros pöttyök rajta? – kérdezték. Jól tudtuk, mi az, de szégyelltük bevallani. A kismacskák megajándékoztak egy bolhával, az csipkedett össze.
- Pók lehetett. - felelt anyám.
Ezen aztán jót tanakodtak. Végül megszületett a döntés, miszerint így nem vehetnek föl.
- Két hét múlva tessenek visszajönni! Reméljük, addig elmúlik!
Hogy én mennyire örültem! Anyám nem. Két hét lemaradás a tanulásban, ez lebegett a szeme előtt. De a döntés, az döntés, és mese nincs, igazodni kell hozzá. Kaptam még két hetet, ujjongtam is magamban, és örültem, hogy a pók, vagyis az inkognitóban csipkedő bolha rám talált. A két hét szinte észrevétlenül telt el. A viszkető pöttyök eltűntek rólam. Nem jelent meg a láthatárom több rovar, bár titkon erre vártam. Anyám nagyon vigyázott, meg ne csípjen semmi sem. A jelentkezés új időpontjáról is levélben értesítettek. Megint buszra szálltunk és a nap ismét némaságba fulladt. Mint a sarkvidéken, a napfénytől csillogó hóbuckák, úgy nyíltak meg előttem a fehér falak. Véletlenszerű volt, melyik ágy lesz jó pár hónapig az otthonom, és kiknek a szomszédságába kerülök. Váratlanul jelent meg előttem a vizitelő orvoscsoport is. Csak egy dolog nem volt se véletlen se váratlan. A félelem a műtéttől. Az esti imák róluk szóltak, a reggelek tőlük szürkültek meg. Egyedül a hétvégék, azok közül is csak minden második ígért izgalmas várakozást. Ilyenkor délelőtt két órára fölpezsdült az élet a kórteremben. Szülők, rokonok özönlötték el a folyosókat és a szobákat. Nagy volt a zsivaly, beszélgetésektől, nevetésektől, papírcsörgéstől, visszhangzottak a falak. Akartam, mégse tudtam szólni anyámnak, hogy ne írja alá azokat az engedélyeket, amiket elé tesznek. A szavak ilyen rövid időben másra kellettek. S akkor megtanultam, hogy nem minden szót mondunk ki. Csak a feleslegeseket.