Az út vége
Nem több, csupán egy ártatlan nap volt
esőszagú szürke reggel,
a nyár éppen csak megholt,
midőn forró emlékeitől nehéz fejjel
eszméletlenül terült el
az ősz szőtte avarszőnyegen
…emlékszem így történt akkor, igen…
ártatlan fényfolt bandukolt
az égre, bánatos jó kedvvel
itta fel a múlt mixelte alkoholt,
szívében hatalmas égő sebbel
indult útjára a magas mélybe fel
botladozva, elnyűtten, félszegen
…emlékszem, hisz nem volt oly régen…
mosolyogva adta át erejét a világnak,
bár tudta jól, eztán reá már csak a
hűvös, másnapos hajnalok várnak,
a didergő felhős, csillagtalan éjszaka,
a könyörtelenül közeledő tél hava,
az elmúlás, a fájdalmas nincsen
… emlékszem felébredt, aztán elaludt minden…
gyorsan elérkezett az alkonyat,
a Föld álmosan fordult oldalára
vérvörös lett a sárgából egy perc alatt
a sötét lecsapott a fénysugárra
s összedőlt a világosság gyenge vára,
a kegyetlen idő ismét napot rabolt
…de ki emlékszik rá, hisz csupán egy erőtlen Nap volt…
egy rövidke múló pillanat
egy nap csupán az emberi élet,
mit nem hoz vissza pirkadat,
s néha magunk vetünk néki véget….
…
többé nem festek betűkből képet
ez az utolsó vers, mit rátok hagyok,… sínen vagyok
jöjjön már az a vonat!
…ahogy én is… lehet, hogy eltévedt?
