125.
Hogy irigyelték Albint az alpinisták!
Mert a nők szerették őt, nem a Pisták.
Volt neki nem kettő, nem is három
hanem egy valóságos hárem.
Na, ők voltak az Albinisták.
126.
Mért emlékszem ma is Lujzára?
Mindig rá tudott venni az újrára!
Módszere egyszerű volt, ámde morális:
egy hagyományost követett az orális.
De csak addig folytatta e tevékenységét
amíg az elérte régi elevenségét;
egyszóval, olajozott, ügyködött, buherált
(nem volt finnyás e lakatos
össze is hoztunk egy hatost),
amíg, aminek kellett, felállt,
s én rákattantam, mint egy új zárra
- kikalapált, olajozott kilincs - a Lujzára.
127.
Nagy kérdés, hogy a Kázmért
álmodja Isten, vagy épp ellenkezőleg
- ne kérdezzétek miért -
Kázmér az Istent?
De leginkább és főleg
a kérdés ez: ki ébred fel
e rémálomból elsőnek?
Ugyanis, az megy le a boltba tejért!
128.
Néha az Adorján
ezt álmodja:
először leül, majd elhever a járdán
s elmerül egy álomtalan
mély álomban.
Tudnivaló, veszélyes lehet ez:
álombeli álomban a Semmi neszez...
Ébredj, Adorján!
szól rá ilyenkor a költő
(ez egyszer, nevéhez híven: költ ő)
s ébred is Adorján
e dupla álomból
először a járdán...
éles eszével rögtön átlátja
ez még mindig az ő álma
mert mit is keresne ő a járdán
és ki ez az illető
aki a vállát rázza
miközben szavakat irkál egy papírosra...
és saját akaratával, most már másodjára
ébreszti magát
- ámde hasztalan -
a valóságra
arra jön rá az Adorján
azaz, hogy ő egy hajléktalan
az ám, már két hosszú esztendeje
kóborol az utcákon
és igen, a járdán van a hál'helye!
129.
Volt egy lány, az Inez.
Egy éjjel, éreztem, valamit neszez
aztán egy dombocskát láttam
lefutni lenge
takarónk bársonyán.
Kérdeztem volna, mi ez
vagy merengtem volna sóhaján?
Nem tettem. Mert fülembe
ekkor ezt volt képes súgni:
Tudod, csak úgy tudok elaludni
ha foghatom. Ha markomban van, - ez.
Bizony, ilyen lány volt az Inez!
130.
Ó mennyi Laca, Lackó és Laci,
mennyi szeretetre méltó nagy maci!
akiket - ez tudnivaló -
a nők valósággal zabálnak!
Amikor szalonnát abálnak
vagy a kertben répát kapálnak,
esetleg begyújtanak a kályhába
kacarászva, nevetve
összesúgnak, búgnak megette:
"Hát, nem imádni való, ez a Laci?
hát, nem olyan mint egy nagy maci?"
Ó mért nem születtem én is Lacinak?!
Pocakom lenne, kezemben sör, s egy mackó alsóba
cammognék ki a kertbe, és vissza a konyhába...
és brummognék minden smacinak!
131.
Most képzeljük el Zoltán testét
amit úgy ural ő - amúgy egy jó pofa -,
mint országát egy despota.
(Értik, miért nem mondtam: mint egy szultán -
túl banális rím lett volna rá a Zoltán.)
Népe - vagyis a teste, ezt ne feledjék -
jó harcos volt, mondhatnám
ízig-vérig katona nemzet,
(hisz' ő magát is egy hadúr nemzett)
ezért szívesen és gyakran háborúzott,
a hosszú béke nem hozott sokat,
de még egy furcsa, feszítő érzés is felgyülemlett,
egymásnak fordítva a tartományokat,
ilyenkor vezényelte ki a reguláris hadsereget,
(tudjuk, miről beszélek: a nyelvét, a kezeket)
Zoltán imádta az átkaroló hadműveleteket,
s ha ez nem volt elég, bevetette a janicsárokat
akik széles selyem öve alatt táboroztak,
na, velük rögtön diadallal véget ért minden háborúság;
örömmámorban úszott ilyenkor a szultánság.
132.
Franciskának szép neve
olyan, minta külseje
hát még a belbecse
az se lehet más
merthogy mindene
annyira Franciskás
például a haja
vörös és kontyba van
állát a mutatóujja
Franciskásan megtámasztja
ha töpreng, mert gondja van
Franciskás a szeme, a szája és
a füle is franciskásan pihés
nyaka, válla: ugyanez
keble formás s a teteje
Franciskásan meredez
a hasa és tovább lefele
vénuszdombja puha-pihe
a szemérme: Franciskás
csurrantása: Franciskás
orgazmusa: na, igen; ritkás...
De ha van, az is Franciskás!!!
133.
Sose tudta azt Nellike:
egynél többel illik-e?
Mert biz' előfurdult: a Nellibe
egyszerre két fiú szeretett bele.
Na, de jó kislány volt a Nelli,
így fel se merült a casus belli.
134.
Volt egyszer egy nyári konyha
abban meg egy öreg dikó
azon én és az Ildikó
mint ostor szíja: összefonódva.
Nyár volt, meleg éjszaka
zzzj, zzzj, mondták a szúnyogok
a sparheltről áradozott
a paprikás krumpli szaga.
Hajának sátora felettem
hol be, hol kitakarózva
szeretkeztünk vakarózva.
Bizonnyal, az volt a szerelem.
135.
Azt a dalnokot úgy hívták, Szilárd.
Tudják, ő volt a negyedik bárd.
Ő aztán a húrokba csapott volna pedig,
ha emez, az ősz, a fehér galamb nem emelkedik.
Na, egen. Őt nem is küldte máglyára Eduárd:
499 énekelte hangosan a vértanuk dalát!
136.
Már írnám: volt egy fiú, a Gergely,
de most elakad a szavam, e hely
érzem méltatlan lenne emlékének.
Zengjen hát máshol, kívánom, az ének;
hol sörrel és szómával,
ha úgy tetszik ambróziával
habzik fel a kehely.
137.
Látjátok feleim szümtükkel az Krisztiánt?
'kit az kebelére Megváltó Krisztus ránt?
Jaj, mivé lenne az nélküle? Ah, az ima fől mibűl gerjedne?
Az erős Hit és az Malaszt mibűl is erjedne?
Ha midőn csámcsog az Krisztián sült maglón avagy friss libán!
138.
Amit tegnap megengedett, az volt másnap tiltott:
magamban a Káosz Királynőjének neveztem Matildot.
Rajta aztán nem volt könnyű eligazodni:
Együttlétünk; mint lábamon a felemás zokni,
- mert azokat páratlanul kaptam vissza, ha kedve támadt mosni -
ráadásul ivott is a Matild, de rendesen,
ami még inkább összekuszálta a szálakat.
Mit ne mondjak, szokása volt ingemet, gatyámat
valami rejtélyes okból reggelre eldugdosni
(egyszer a frigóban találtam meg, úgy másfél óra után
merevre fagyott, mélyhűtött farmeromat),
viszont - mint valami csalétek - a legfeltűnőbb helyeken
tűnt fel, bárhol a lakásban, illatos bugyingója -,
hogy evvel mi célja volt, annak csak ő, és Isten a tudója.
139.
Szerelmes, mondjuk, nem voltam az Ibolyába,
de tetszett, mert hosszú és formás volt a lába.
Láttam a Park bárjában, amikor mellém ült,
fűzöld minije felcsúszott, de ő meg se rémült --
Mikor is volt ez? Talán hetvennégy nyarán.
Elmondta - amíg én csak méláztam harisnyáján -,
hogy mennyire utálja e posványt, és a francba,
ő lelép hamarosan Svájcba vagy Olaszba...
Így is történt, mondják, elvitte őt egy talján
ki azóta is az Ibolyát alulról szagolja tán.
140.
Találékony lány volt a Klára
- egy újító szellem kétségtelen -
módszere olcsó volt, érte gyönyörrel fizettem
kéjünket hogy tudná fokozni
Klárim ezt találta ki:
amikor elhelyezkedett rajtam, vagyis hát fölöttem
nemsoká' elkezdett pofozni
amitől rendesen megkeményedtem
sőt, másfélszeresére nőttem Klárában...
E metódust közkinccsé így teszem
haszonkulcs nélkül, nettón, árában.
141.
Volt egy Sándor, csiribí, csiribá
sokáig elvtárs volt, aztán
- mint mikor elpattan egy húr -
titulusa ez lett: úr.
De nekem maradt ki volt: Diri bá'!
142.
...osztan vót egy gyerek, az a Jouska
osztan vót nékije egy íjjen trapéz gátyója
meg egy ekkora bazi táskarádiója
osztan szombaton este azt feltette a vállára
és úgy ment végig a falun, a presszóba!
De még azt ne felejtsem elmondani,
hogy rezgetoll volt a kalapjába tolva,
a szájában meg csibák!
Mondták is megette a kispadon a nénék meg a bák:
Hijnye! De fájíntos legény ez a Jóuska!
143.
A legkülönösebb lány volt mégis a Jancsó Piroska,
kinek húsz évesen gyereklányokra támadt gusztusa,
de nem volt ő vámpír a szó hagyományos értelmében,
mert igaz, megfojtotta őket, sorban mind az ötöt,
ám ő közösült a lánykák félrebillent fejével,
akiket aztán a kert végi ásott kútba vetett éjjel
- ez azért, valljuk be, mégis csak más -,
arra meg egy lemezt, ami vasból volt, és öntött:
Ganz-Mávag, Uljanov brigád, 3. műszak, 2. csapolás - -
szóval, ez a hármas lemez volt a kút száján az ék;
Piroskát e tettéért, húszévesen, hamarosan kivégezték.
Mindez történt Ezerkilencszázötvennégyben,
Gerő és Nagy országlásának első esztendejében.
144.
Nem volt ő báró, pláne nem gróf,
de mert meredeken emelkedett agyában a sróf
mérnök ember lett a Kristóf,
méghozzá üzemvezető.
Bár, mint mondják, munkaköri kötelessége volt az innováció
nála folyamatos újítás lázában változott a konstrukció,
és persze magának fizettette ki feszt.
S nem érdekelte a vállalat, az állam, én, te ezzel mit veszt,
de meg is volt neki - és ez nem volt akármi a nyolcvanas években -
minden nyáron az adriai, télen az alpesi vakáció,
bár újításai, előfordult, egy vakációnyi idő alatt elavultak,
de sebaj, mert felújította egy újabb újítással
amivel bő tárcájába újabb újonnan ver forintok hulltak.
Igaz, a vállalata közben majdnem a csőd szélére tántorgott
de mit számít az, a Mérnök Úr nyugdíjba vonulása előtt még legott
privatizált egyet, azaz a vállalat testéből kikanyarított még egy egészségeset.
Úgyhogy most azt újítgatja, persze ahol lehet lenyúlva a vállalatot, a Kristóf, és él, mint hal a vízben, a Tó partján, húszszobás villában,
mely olyan, mint egy kuglóf.
145.
Száll az Idő lepkeszárnyon;
kiálthatsz utána: Lepke Úr, várjon, várjon...
'84 az évszám hímporán,
nézzük mi történt ekkor, a fővárosban: Pest-Budán!
akkor az történt hogy Zs.-vel (feleségem leánykori jó barátja erotikusan mély hangú ekkor már két gyermek anyja) férjével Michellel feleségem és én így négyesben bejártuk Pest-Buda összes gyerekáru-házát úttörő Corvin gólya és így tovább nyár volt de ez lényegtelen Kati babakocsit vett volna ezért gondolom hogy ezerkilencszáznyolcvannégy lehetett fiam két éves volt de ez sem lényeges amikor a bevásárló kőrút végén fáradtan szomjasan betértünk egy körúti presszóba
Száll az Idő lepkeszárnyon,
ne hagyjuk, hogy ez fájjon;
mondjuk el, írjuk le, foglaljuk szóba:
mi történt ott bent, a presszóba'!
ott nem történt szinte semmi Michel és én sört ittunk Zs. szokása szerint cseresznyét (kettőt) Kati dzsúszt egy műerezett műmárvány aprócska asztalnál keresztbetett-lábú miniszoknyás hölgy ült de csak úgy mellékesen észleltem fél szemmel nem volt fontos egyszercsak Zs. kissé zavart lett szája szélén bujkáló mosollyal sugdosott valamit Kati fülébe ő ránézett a hölgyre vihogtak megittuk az italokat fizettünk cihelődés botladozás a liliputi asztalok székek között ki az olvadozó utcára a presszó előtt
Száll az Idő lepkeszárnyon,
mély az árnyék, ránc a szájon;
hol jár ma e pillangó, a sors hová tette-adta?
Hát a neve? Legyen mondjuk: Henrietta.
a presszó előtt Zs.-ből kibuggyant a nevetés elmondta hogy az a nő ott bent hogyan stírolta majd felemelte és megmutatta villantotta tűsarkúja talpát amin piros krétával volt felírva tarifája 1500 ha jól emlékszem ennyit mondott Zs. nem is sok gondoltam fuldokolva a röhögéstől hogy neki a kétgyermekes cséanyának mutatta fel ez a kurva így mondta te ez egy kurva volt és őt pécézte ki nem engem mondta nekem vagy nem L.-t aki szintén igen jóképű pasi de ő ebben a kérdésben elfogult hanem pont őt beszarás mondta jellegzetesen rekedtes hangjával istenem de nagy a Te állatkerted!
146.
Volt egy lány, úgy hívták Gertrúd
- most lehet, ha úgy tetszik, röhögni -
imádott mindent, ami oszlop, netán rúd:
lehetett tornaszer, Eiffel-torony, Kékes obeliszkje
(ez utóbbin, fénykép van róla, különösen szeretett ücsörögni)
igen, mindent ami meredeken tört az ég fele;
bennem is azt szerette, már tudom, ez a Gertrúd:
a farkamnak köszönt, vele koccintott: itta meg a pertut.
147.
Amúgy, ránézésre, semmi különös a Klaudián,
de, mint egy hosszú és végtelenített dián,
amelynek minden egyes kockája
Klaudia természetének más-más
mélységét mutatja, tárja:
egyiken például elmélázva, szomorkás
grimasszal a száján
ül egy porcelán toaletten vagy bidén,
a másikon vörös bort kortyol,
ami, mint mondogatta, jobb volt tavaly, mint az idén,
a harmadikon egy kicsit keserű, csalódott mosoly
egy elsietett orgazmus megmerevedett pillanatában -
de minek is soroljam, minden oly
szomorú és hiábavaló,
mint tar, őszi ágon a holló,
vagy, mint az utolsó kockán az olló,
ahol mindig megakad a film, vagyis a dia...
ó istenem, hol vagy Te már, Klaudia?
148.
Irén nem is Irén volt, hanem Irene,
az Adria lánya, ahol az a város van: Fiume.
Az óváros egy szűk utcácskájában,
K. u. K-san berendezett sötét, penészes lakásában,
ó hogy kért - csak a szemével -, hogy maradjak vele,
hogy merüljünk - művész volt - a hold csobogó, ezüst sugarába,
s le is rogytunk akkor éjjel a füvek és csigák övébe:
ő az én és én az ő ölébe -
még most is látom - lelkileg - kissé felső és hátulnézetben,
onnan, ahol a gesztenyefák lombja-mélye van,
két szemem két zöld, húsos héj alól fakadó vadgesztenye,
látom, ahogy ágyéka elhagy és nedves a hasam,
és a csípőmön csigaút csillog és az Adria és Irene,
s felülve érzem köldököm páráló illatát: gesztenye.
149.
- Jó napot! Nevem Dr. Benedek.
- Örvendek. Mi vagyunk a zöld legyek.
- Legyek! Üdvözölve legyetek.
- Nos, Benedek. Mi most megeszünk;
így leszünk veled egy.
- Helyes a zümmögés. Aztán lássatok hamar a porzáshoz,
hogy legyenek halmomon dús füvek, levegőég, láthatáron hegy:
meredek.
- Doktor! Te jól látod a lényeget:
A jövő záloga, az Élet Te vagy és Én,
nemhiába költött rád az állam...
- ... talán kóstold meg, Édes, a májam...
- ... s van keretezett diploma rendelőd falán;
íme, ki járt ott, s üvegét beköpte,
hadd mutassam be, ő egy dongó, a testvéröcsém.
- Üdvözlégy. És legyen máskor is szerencsém.
150.
Enyhén görnyedt volt a háta;
esztergályos lány volt a Beáta,
de nekem mégis tetszett módfelett,
ahogyan állt ott vagy a morgó, meleg gépére dőlt,
kis keze ahogy repkedett
a tokmány és a nóniusz között;
én mélázva néztem amint vídia kése
vidáman harapdálja a forgástesteket
és a hengerek és a tengelyek
döglött varjakként a lába mellé estek -
szeme ábrándos-kék volt, ajka, mint a málna
(ha valami irtó gyorsan sereg,
de mégis olyan, mintha állna,
mert megegyezik vele a fény frekvenciája,
nos, e jelenség neve: stroboszkópia)
nekem nem kellett se speed, se pia;
beleszédültem Beátába, de rendesen,
és gondolom, ő is így volt velem,
mert mikor késének hegyére freccsent a hűtőfolyadék,
mely fejér volt és meleg, mint a tej,
ő puha tenyerébe tett egy láthatatlan szívet
és elfújta egy fúró és egy köszörűgép résében éppen
s az felém lebegett az üzem nehéz, kékesen derengő ködében...
hogy mire gondolt, ki tudja, akkor e bájos fej?
151.
Volt egy lány, az Emőke.
Emlékszem, ott álltam előtte,
mögöttünk egy-egy felnőtt magasodott,
én három, ő két és fél éves lehetett,
szeme kék volt, haja szöszke és fonott
s mert enyém is az volt és göndör
egy bájos fénykép készült kettőnkről.
Nos, ez az Emőke, ha még él
biztosan már egy nagymama,
mindenki jóságos nagyanyója.
(Ezzel a névvel! Gondoljanak bele!)
Ugye fáznak?!
De mást is mondok: Ősz haja belelóg a kakaóba,
amibe meg kiflidarabok áznak!
152.
Nem bíborban, egy hipószagú, fehér lepedőben született,
Kezdet és Vég - illat és íz a borban -
kicsit túl melegen fogott kezet a Gáborban;
mikor a világra jött fehér volt és vörös
vérárama szabályozott és körkörös,
ifjan, mint egy spanyol ló, egy telivér
(már ekkor kedvence volt a vörös és a fehér)
s mert jóképű volt, ráadásul bőre is sima,
testén gyakorta cserélt helyet szűz és rima.
Sok minden volt ő: ápolóként cipelt aggot vagy annak máját
vagy egy körúti presszó pultja
mögül keresztnevén szólítva szidta a tér
egy-egy pisilni betérő kurváját -
kezében két üveg bor volt: egy vörös és egy fehér,
amikor utoljára találkoztunk a boglári strandon
('84-ben történt ez, amikor átúsztam a Balatont),
a vöröskeresztes sátorból jött dokijával a jobbján,
pár szót váltottunk kiabálva - a rá jellemző felajzott módján -
végül búcsúzóul ivott rám, azaz az egészségemre,
szájához emelve mindkét flaska száját:
a vörös és a fehér a torkán már egyszerre ment le,
a doki elnézően mosolygott, de nem szól egy szót se - -
a hírt, hogy meghalt, Bonnból kaptam egy hete, otthon,
hogy sajnos felmondta a szolgálatot a legtöbb szerve,
amiket a boncoló orvos, bizonyos Dr. Weiss (magyarul: Fehér)
egy krómozott tálcára pakolta ki és sorolta monoton:
ez vörös, ez fehér, ez fehér, fehér, fehér...
153.
Gondolnák, hogy az Emánuel
soha, de soha nem múlik el
hogy mint két szembe-tükörbe
léte a végtelenig sokszorozódva
csavarodik fel az időbe
hogy még akkor is itt lesz
- persze más néven és testben -
mikor a Föld Nap-közelbe támolyog
és annak gravitációja
már a Földnél nagyobb lesz
és fellebeg egy felhőben a föld sója
és a patakparti fűzfák zilált
hajzata lengedez a samott-ég felé
és a vaskonténerek durrogó ajtaját
is felcsapja a meredt szőrű macskák elé
és a Biblia és porszívó ügynökök
nehéz bőröndjeikbe kapaszkodva
- amit nyújtott karral tartanak vissza fejük fölött -
becsöngetnek az égbe röpült cserepű házakba
ahonnan öreg anyókák kapaszkodnak-másznak elő
aszott arcukon a bőr hullámzó-lebegő
de leperkálnak húsz dollárt a Bibliáért - -
mondjunk egy imát Emánuelért!
154.
A szomszédom
- neve Gedeon -
aki egy érzékeny, fiatal lélek
áthívott egy teára
amikor beléptem
egy mezőn
találtam magam
ahol birkák legelésztek
a plafonon
millió csillag csillogott
és mintha
egy madár szárnyának
rebbenését éreztem volna
az arcomon...
barátságosan invitált
szobájába ami egy
árnyas akácerdő volt
talán
egy félórát beszélgettünk
a tea finom volt
aztán elbúcsúztam
és ő felajánlotta ladikját
merthogy
az akácos melletti
morotván
a fürdőszobáján át
egykettőre hazajutok.
155.
Volt egy lány, a Hajnalka,
de olyan is volt, mert hajnalban
kért meg különböző dolgokra
pedig én ilyenkor még a tudatom
elküldöm, hogy összeszedje
elkódorgott érzékeimet
a tapintás szelíden bégető bárányait
a látás bávatag barmait
hogy terelje össze hallásom
sáros patájú bivalyait
ízérzékem röfögő kondáját
szaglásom csaholó falkáját
és végül nemi szervembe hajtson
némi érzékenységet
ami, bár merev mégis halott
de felébredne, mint Csipkerózsika, ha
homlokon csókolná a Hajnalka.
156.
Augusztusban ismerkedtem meg vele,
Bár nem volt egy világszépe,
De formás volt, illatos és guszta,
Úgy hívták e lányt, hogy Auguszta.
Számban barack és dinnye zamata,
Orromban Auguszta íze-illata;
Pucéran napoztunk, oda voltam érte;
Hogy együtt maradunk mindörökre, megígérte.
Elmúlt pár hét, kiégett a fű;
Kiderült az Auguszta nem, nem hű,
Sőt, úgy is mondhatnám: csapodár.
Elment, és elmúlt a nyár. Ó be kár, ó be kár!
157.
Azon gondolkodott mindig a Zalán
életét hogy élje könnyedén és lazán.
Végül is rájött: majd átver mindenkit,
aztán meg vesz egy Ferrarit.
Így is lett. Sajnos rögtön egy fára felcsavarodott.
Hiába dallamkürtözött: hé, térj ki előlem, te ott!
Most előttünk fekszik a ravatalon, az ám!
Roppant elegánsan és nagyon lazán.
