Fedte testét hármas ércburok. Az elárvult hűséges hunok A folyónak medrébe vitték Örök nyugovóra tetemét. Múltak az évek, hosszú századok, Folynak, folydogálnak a habok; Az utókor fárad, ás, kutat, Ők megóvják híven titkukat, És nem tudja senki meg soha, Hol pihen az Isten Ostora.
A világnak rendje néha torz, Néha fáj az élet és a sors És érzem, hogy én is úgy vagyok, Mint a régi, legendás halott: Mély folyómederben, rajta sír, Velem örök élet búja sír, Megy fölöttem az idő vize, S nem tud rólam senki, senki se... Ti tudtok rólam, Apám és Anyám, Pedig hamvaitok már messzi' jár.
|
|
|
|
|