Ezer szóval, ezer verssel
kedveskedtem már,
ezer sorral, ezer tettel
bántottalak tán.
Egy sem volt íly valós:
kedves és bántó;
egy sem volt íly kapós:
friss is és olcsó.

Hol mézes szókkal szóltam,
hol ezer átkot szórtam;
néha szerelmünk óvtam,
máskor mocskokat mondtam.

Régen álltam megdicsőülve,
vártam mindent megbecsülve,
most ülök rokkantan, hátra dülve,
új szerelmeket, szeretőket szülve.

Nem hittem egykoron, hogy feledésbe vész
Mindaz, ami te voltál: az egész.
Úgy hittem, majd te elhagysz, elmész
és te leszel, aki semmit nem érsz.

Mégis én léptem, mentem,
tettem mássá;
én lettem, teremtem
újjá, vetkeztem hamis társá.
Most mégsem vetem meg magam,
nem is szólok bírálón;
csak féltlek, hiányollak,
érzem, hogy hiányzol.

Csak e levélben mondhatom,
mi szívem nyomja nagyon:
Csak magam okolhatom,
hogy szerelmed eldobom,
s tovább állok vakon.

Csak itt mondhatom újra,
sorok közé bújva:
hiszem ezer év múlva,
kilépve az útra
ha az ágakat szellő fujja,
finom kezedhez nyúlva,
ráismerve ama ujjra,
valamit halkan súgva,

lángra gyúlok én,
én, az örökké szegény,
én, a vak hit s remény,
én, az agg, a vén.

S te, ki már eltemettél,
feledésbe vetettél,
engem szökni engedtél,
egykoron fénybe vezettél,
talán még szeretnél.

A szeretet örök?
És baráti körök
s te meg én, meg önök,
mindig itt leszünk?

A szeretet igaz volna?
Csak az ember vádjait koholja,
mert gyáva és ostoba,
törékeny és otromba.

A becsület,
mint kövület,
az erény,
mint remény,
a tökéletesség,
mint igazi felség
élnek nap-nap után;
mi hiszünk, érzünk, s talán

-amint közeleg vesztünk, -
mit elhagyunk, elvesztünk,
mit sok harccal szereztünk,
verejtékezve vetettünk,
és sokáig érleltünk,
de hanyagul őriztünk,
ma már kérjük, követeljük;
későn, de megbecsüljük.

Nem őriztelek, nem féltettelek,
nem figyeltelek, nem éltettelek.
Ma még csak sejtem mit vesztettem,
holnap már tudom mit engedtem(
       veszni.(

Ma még hiszem, jobb ez így;
holnap már tudom: "az veszít,
aki először nevet.", mert nem segít
senki. Magam maradok majd;
és akkor mit ér az a kard,
mivel annyi harcot vívtunk,
és miért összeborulva sírtunk?!

Mindenre választ keresek,
minden megfoghatót szeretek.
Te megfoghatatlan voltál,
elém szerelmet toltál,
de én nem tudtam érteni
csak örökké kérdeni.

Nem tudom mért szeretlek;
hittem, könnyedén elfeledlek,
s pótollak, mint egy egyszerű csavart;
de szívem vadul kűzd, visszatart.

Nem tudom mért bántalak...
Pedig tegnap is láttalak,
boldognak tűntél... közömbösnek.
-Azt hittem, azért megölelhetlek! -

Aztán odébb állva,
valamire várva,
hallottam, amint követ vetsz reám.
Pedig, nem... nem... nem az én hibám!

Ha már bolond voltam,
fűt-fát összehordtam,
érezni vágytalak,
tudni, mélyen elzártalak.

Túl sokan mentünk; pedig csak te meg én,
mi voltunk - a lényeg -, a szakadék peremén.
Mentegetőznék, de nem kell;
mert e becstelen pár - talán - létezést nem érdemel!

Őrültek vagyunk:
bolondok és szerelmesek;
mindig elrohanunk,
mi, az örök vesztesek.

Őrült vagyok, hogy írok,
hogy elhagylak s aztán sírok,
hogy még mindig nem bírok
élni nélküled.
Pedig azt hittem, ez lesz a jó,
nem gondoltam, hogy ez a koporsó;
nem hittem benned,
nem kellett semmit sem tenned.

Most csupán előkészítem búcsúnk,
hogy lezárjuk, mit már régóta "untunk".
Oly rövid és szomorú e pillanat,
csak az emléked az, ami megmarad...

E sorokkal valami véget ér.
Szűkebb lett mostmár a tér,
meghűlt immár a vér...
a koldus is némán kér
és már mellé se fér
kopott doboza;
mert az Élet mostoha
s a magány az ő ostora. . .

Ostoroz engem a magány,
bomlásnak indulok egy tanyán,
és siratom múltunk,
hogy örökre lehulltunk
és nem lesz több nyár.

Ez az utolsó levél, utolsó jó,
utolsó kenyér, utolsó szó;
utolsó csók, utolsó ölelés,
utolsó sor, végtelen szenvedés...
Budapest, 2002. március 22-26.