Hófehér ágyon fekszik egy lény,
nem élő már, de holt sem szegény.
Keze mozdulatlan már rég,
szemében halovány lánggal ég
az élet lámpása.

Kopott matracon fekszik egy lány,
kihasználta ezer zsivány;
s most mind irtózik és elsiet,
ő pedig haldokolva itt piheg.
Ő a gondok málhása.

Rozzant széken ül egy öreg,
körötte kopott kövek
s végtelen csönd honol;
ujjaival halkan dobol.

Utcán fázik, ázik egy gyerek,
arcáról a víz lassan lepereg,
de szeméből új forrás fakad,
s szívéből soha el nem apad.

Sokan járunk ezen az úton,
sokan nem élhetünk nyugton,
de mind föladtuk már.

Nem küszködünk álmokért,
nem vezeklünk bocsánatért,
hisz már ledőlt a vár.

Elesett életünk vára,
elestünk, megszűntünk.(

Szívünk már koporsóba zárva:
eltöröltek, mert nem tűrtük

az igazságtalan létet.

Önvalónk a halálé lett.