Visszatekintek: s mit látok magam mögött?
-Füst felleget, hatalmas ködöt,
melyen csak az emlékek törnek át,
nem látható innen más.

Látom, ahogy kergettem önmagam,
pörögtem, forogtam s közben mindent föladtam.
A lényeges dolgok értéküket vesztve
hevernek szanaszét esve
s én magam gurulok előttük,
akarat nélkül, várva a csodát.

Ám az, mint mindig: nem jöve el
hiába vérzik érte a kebel,
hasztalan kutatja az ész,
a szellem ereje van, hogy kevés.

Nemis küzdöttem nagyon,
üldögéltem magam rakta szemétkupacomon,
s olykor fölálltam, hogy lépjek egyet,
de e léptemmel testem csak hátrafelé ment.

Kéne változni, változtatni,
de nem tudok álmokban ringadozni;
elveszett hajdani szerető arcom,
mamár lustán, gonoszul röhögve alszom.

S mit tudok fölmutatni ez évből?
Egy szerelmet, mely épp úgy összedől,
mint minden köröttem?
Esetleg néhány síró arcot,
kik megjövendölék a kudarcot,
s gyászdalt énekelnek fölöttem?

S én eközben mit teszek?
Úgy érzem senki nem leszek,
s mindent megadnék a nyugalomért,
vagy meglehet az unalomért.

Elvesztettem magam, vagyinkább eladtam arcomat;
s cserébe nem nyertem mást, csak a világ undorát,
reménytelen reménykedést, bukott harcokat.
És így már senki nem vár, senki nem számít én reám.

Visszanézve csak romok füstölgő képei tűnnek elém,
nem látom végét csak érzem, hogy ez az enyém,
ezt építettem magamnak és mindenkinek,
és ezért, senki nem irigyel meg.

Keresem a kiutat, a jót,
mely elmaradt mellőlem,
látni vágyom a halyót,
mely megment engemet!