Amikor először csattan a földre vetett szó,
koppan, nem néz fel.
Sápadtan, keresve lesett,
hó szemerkélt, valami még lüktetett,
de mire átfordult a világ, már elhagyott,
de még behajtott, büntetett.
Prédál és hasztalannak éreztet,
mint virágos csókokkal a rabot,
az idővel kényeztet.
Csak egy kortyot hoz be minden alkonyatkor,
hogy holnap majd új napra keljek,
reméljek, az ébredés nem az alvóknak tor,
de bennem van a vigasz, szólít, menjek.
 
Még ha el is hiszem, hogy kusza,
bár sokat egyengetett hajával, ha hozzám simul,
de nem szolgál a térben a puszta, hídul.
Nem ível felül semmin, nem csal a messzeségbe,
nem kecsegtet jóval, nem emel,
hogy leejtsen, hogy hely lesz-e az égben,
nem tudatja velem.
Magammal küzdök, magam vagyok az ellenfelem.
Az vagyok aki maradt, akiből elhordták a bogarak
mit el akartak hordani az évek alatt.
Szétszabdalták bőröm, s csak levélnehezék vagyok,
ha feljön a nap, átölel, de én nem olvadok.
Sebeimet csókkal zárták nyitottra,
harapással válaszolok minden kimondott titokra,
mert még elveszem, még van hozzá pofám,
birokra kelek, oly egyszerű, oly profán.
 
Szédítsetek le hát most innen a szirtről,
pörgessetek a mélybe,
álmodjatok ti is a fogatlan szfinxről,
és ha felkínál, hát miért ne?!
Fogadjátok el, hiszen jobb nektek sem jár,
fussatok, keressetek,
mert aki elhagy,
sohasem az talál.