Itt ülök az ablakban, rálátok a Gellért-hegyre, magamba szívom a friss levegőt...
Ezt csinálom közel 10 hónapja. Lélegzek, élek, elvagyok, tanulgatok. Egyedül, saját lakásomban.
A tétel kihullik a kezemből, már nagyon fáradt vagyok. Éjszaka dolgozni voltam, reggel 8-tól
pedig suliban. Felveszem a köteg papírt, és átülök az íróasztalhoz. Papírok, jegyzetek,
tételek... Számítógép, monitor, benne a fél életem...
Belépek a saját mappámba, néhány kép, emlékek, amiket nem tudok eldobni magamtól...Atti és én... Az ikreim, akik már nincsenek...
Új mappa: Kari és Ádi, megint másikban én és a pszichológusom egy fejtágításos előadáson.
10 hónap telt el azóta, hogy egy rettenetes keddi napon Attila kisétált Ádiékkal közös lakásunk
ajtaján. Mindent elvitt, az ikreink ultrahangképein kívül. Kari úgy talált rám, hogy két üres
nyugtatós doboz mellett feküdtem a földön. Sosem felejtem el barátnőm meggyötört arcát, ahogy
állt kórházi ágyam mellett a gyomormosás után. Úgy éreztem akkor, hogy minden elveszett...
Kirendeltek mellém egy pszichológust, Kari pedig soha egy percre sem hagyott magamra. Pár hónap után már elég erős voltam hozzá, hogy elköltözzek. Nem akartam tovább abban a házban maradni, amihez annyi szép emlék fűzött. Továbbra is jártam Jojohoz (Johanna, ő a pszichológusom), közben elkezdtem tanulni. Úgy döntöttem, ilyen segítő szervezeteknél fogok dolgozni. Jojo rengeteget segített, együtt dolgoztuk ki a tételeket. A szakdolgozatomat már előre elkezdtem, az abortuszt választottam témának. Remélem, meg fogom tudni csinálni. És segít túllépnem mindenen.
Kari és Ádi továbbra is nagyon boldogok. Jó nekik. Én azóta nem jártam senkivel, nem is akartam.
Túlságosan nagy veszteség ért. Először a gyerekeim, meddő lettem, majd Atti is elhagyott.
Ő többé nem keresett. Nem is találkoztunk azóta, még véletlenül sem. Valószínűleg nem is bírtam
volna elviselni a látványát, hogy ott van, de nem érhetek hozzá, nem csókolhatom...
Hetekig tőlünk volt hangos a sajtó. "Rita és Atti-vége a románcnak" "Rita elvetélt-Atti elhagyta"
"Hazugságok és szakítás" "Atti újra szabad préda!"
A legtöbb újság mellettem állt, de néhány bulvárlap kéjesen cikkezett arról, hogy mekkora
szenvedést okozott nekem Atti. Esküszöm, hogy élvezték, más örömük sem volt, mint az én káromon nevetni, gúnyolódni... Így még nehezebb volt. Elköltözésem után többé az utcára se mentem szívesen. Kari segítségével leváltottam a kocsimat, most zöld Suzukim van, semmi extra nincs rajta, napszemüveg nélkül bele sem ülök.
A depresszióból lassan kilábaltam. Most már csak szimplán szomorú vagyok, kicsit kedvetlen, de
tanulásban és munkában nagyon lelkes. Most ez éltet, hogy minél nagyobb sikereim legyenek. Más már nem maradt nekem.
Múlt héten olvastam az egyik bulvárlapban, hogy valószínűleg feloszlik a PSB. Atti új párt talált
magának, a fiúk többé nem jönnek ki egymással...
Semmi sem olyan, mint régen, mint egy éve...
Én is idősebb lettem. Hamarosan ünneplem a 21. születésnapomat. Kari nagy bulit akar, hogy
jókedvű legyek, vidám, kedves, mint anno. Nem fogta még fel, hogy már többé semmi sem lesz
ugyanolyan... |