Időcsapda
Szobám falán fortyog a nyár,
Lassan folyik rám a félhomály,
Felgyorsul a szív, s a lélegzet,
Ez egy rohadt, nem kívánt évezred.
Mondják, az idő oly’ hitvány,
S hajamba kéretlen mesét lehel,
Kortalan testét nem feszíti vágy,
Álarcgúnya sok éve töretlen.
Pedig nem kérek én mást,
nem kell átok, sem áldás tőle,
csupán egy cinkos pillantás,
ennyi kell, Te dőre!
Jussát én adom, tán elég utána,
Engem bezár egy sárga borostyánba,
Apró mocsokként végzem a kőbe’,
Szerencse, nem fizettem Neki jó előre.
|