Nyár volt. Az elsõ meleg napok egyike, mióta elment örökre. Egyedül ültem a pad mellett, a sír végébe ültetett fa lombjai alatt. A sírhoz semmi közöm nem volt, ha csak annyi nem, hogy miatta nem tudtam a következöhöz ülni. A következőhöz, ahol nyugodott. Elállta az utat a szélső sír, és körötte a szűk hely miatt nem tudtam tovább jutni. - Milyen különös, - gondoltam. Az életben bárki elém áll, az nem állandó. A lépések, mozdulatok mindig változnak, és a sor megtörik. Itt az örök álmodók kertjében szigorú a sorrend, csak a virágok cserélõdnek a fejfák alatt. Igen, az a sír a második volt a szélrõl, ma sincs ez másként.

Azon a nyáron elõször voltam otthon, mióta elment végleg. A ház minden szeglete róla beszélt, még az ajtó szemöldökfájára szögezett függöny libbenése is. A konyhában hallani véltem délutáni pihenõje alatt a szobából kihallatszó szuszogását, lépteit a lépcsõn, és délben a tányérja csúsztatásának súrlódó hangját. Egyszerre lett vége mindennek. A szuszogás, a léptek nesze, a tányér zaja kiköltözött a házból. Helyébe emlékek tolakodtak, jók és rosszak, vidámak és szomorúak, amilyen az ember.
A fa alatt, az árnyék, imbolygott, mint a lihegõ kutya, amelyik nem talál vizet szomja csillapítására. Kezemben könyvet tartottam, olyat, amit életében oly gyakran ajánlott elolvasásra. Soha nem ment sehova könyv nélkül. Tõle tanultam meg én is azt, hogy a könyvek élnek, és mint jó barátok, utat mutatnak.
Így telt a nyár elsõ fele.

Egy nap azonban történt valami. Valami olyarmi, ami újra azt sulykolta belém, hogy a világ kegyetlen, s talán már nekem is jobb lenne ott alant álmodni, ahol béke és csönd van.
Kis unokahúgom, nálunk nyaralt. Szülei vagány, sportos lánnyá szerették volna nevelni, de neki inkább a könyvek világához volt vonzódása, amit én még tápláltam is. Esténként meséltem neki, nekik, merthogy a kis öccse is velünk volt. Ám azon a bizonyos délutánon csak ketten tartózkodtunk otthon. Ahogy máskor, aznap is elindultam a temetõbe, s a kislány úgy döntött, hogy velem tart. Kiértünk a sírhoz és beszélgetni kezdtünk.
Hatalmas kérdésekrõl esett szó. Úgy próbáltam válaszolni, hogy egy gyermek is megértse: miért kell elköszönnünk ettõl a világtól, és mit jelentenek az emlékek. Az idõ telt, észre se vettük múlását. Késõ délutánra járt, amikor észbe kaptam, hogy indulnunk kéne. Alig mozdultam meg, azonnal észrevettem, hogy a kocsim defektet kapott. A lányka arcára ijedtség ült ki. Kértem, fusson haza, és hívjon segítséget. Nem kellett sokáig várakoznom, többen is jöttek a megmentésemre. A szülõk a kislányt leszídták, nekem meg kijelentették, hogy még egyszer ne merjek a gyerekkel a temetőbe kimenni. A szomszédunk jószándékú segítsége miatt nem omlottam össze. Megragasztotta a kerékgumit, így másnap is kitekerhettem.

Attól a naptól újra egyedül jártam a fa alá olvasgatni. Ott találtam nyugalmat, ott a fejfák között azon a nyáron. Azóta a temetök nekem nem a halál helyét jelentik. A hosszú, titokzatos alvás bölcsõje, minden virágokkal díszített halom, amelyek ilyenkor, a gyertyák fényében elõvarázsolják belõlünk az élet tiszteletét, értelmét, ajándékát. Legalább ilyenkor, mert holnap, holnapután újra nekilendülünk valaminek, aminek az útja a rezgõ gyertyafények felé vezet. Örülök, hogy örülhetek még, itt, ebben a percben, az égbolt alatt. Erre a megbecsülésre a sírhantok tanítottak meg