| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Taciviszi 6. rész Ideje:: 11-06-2008 @ 02:10 pm |
|
|
|
|
Kedvenc csemegém a mirelit málna. Panni néni tudja, és majdnem minden nap hoz egy dobozzal. Panni néni kedves. Halkan beszél, és sose szid le. Múlt héten szabadságon volt, de eljött, hogy átadja a málnát. Letette az asztalra és sietve elköszönt. A málnához senki se nyúlt. Láttam, amint a papírdoboz összeesik, és mint a vér, folyik ki belőle a málna piros leve. Először csak egy vékony csík jelent meg az asztalon. Néztem, néztem, és arra gondoltam: így folydogálhat a vér az ereinkben. Riaszt a vér látványa. Beleszédülök. Valahányszor visszatérek otthonról a kórházba, másnap vért vesznek tőlem. Többször is megszúrnak, mert alig látszik a vénám. Legutóbb is legalább tízszer. Szorítottam a fogam, erős akartam maradni, szótlanul tűrtem. A nővérek kedvesen bíztattak kitartásra. Arcukat nem tette fakóvá jégmosoly. Hiába döfték bele mindkét karomba és csuklómba a tűt, nem serkent ki egy csepp vérem sem. Csipkerózsikára gondoltam, akinek elég volt annyi, hogy a rokka megszúrja az ujját. Aztán eszembe jutott, mi lenne, ha az egyik szúrásnál én is elaludnék. Talán visszatérhetnék a barlangomba. Újra ott ülnék a tűz udvarában, hallanám a lant pendüléseit és megsimogatnám a szép szemű kutyát. De nem aludtam el. Láttam a két nővér aggódó arcát, s mivel úgy tűnt fel akarják adni a szurkálást, kezdtem megnyugodni.
- A bokáján még nem próbáltuk.
Megrökönyödtem. Jaj, csak ott ne! Könyörgőn néztem rájuk, hiába. Lehúnytam a szemem. Nem akartam látni a bokámat. Éreztem, amint a tű megszúrt, sőt azt is, ahogy tekergették bennem.
- Ez se megy. Hát ilyen nincs. Én még megpróbálom azt a kis vénát a csuklójában. – hallottam.
- De már úgy remeg szegény!
- Muszáj. Nem hinnék el, hogy nem sikerült.
- Rendben, csináld! Addig én pakolok.
Vékony a kezem. Szinte elveszett a nővér nagy tenyerében. Az alsó karomat gumicsővel szorította össze, és ütögette a kézfejemet. Aztán szúrt.
- Na végre! - hallottam.
- Sikerült? Hát, te profi vagy. Adom a kémcsöveket.
Megkönnyebbültem. A kémcsövekbe mélyvörös vércseppek hulltak, s az egyik csepp megcsillant az ablakon beszűrődő napfényben.
A papírdobozból csordogáló málnalé piros színe világosabb. Rajta is megcsillan a napfény. Ez a csillogás csábító. De jó lenne odamenni az asztalhoz és kibontani a dobozt! Szinte érzem a málna ízét.
Telik az idő. Nem jön be senki a szobába, pedig a folyamból pár csepp már a földre hullt.
Otthon, anyáméknál nincs pénz ilyen finomságra. Vajon ettek-e már a testvéreim télen málnát? Karácsonykor almát ropogtattunk. Aput zavarta az almaropogtatás, ezért én inkább nem ettem. Viszont karácsony lévén hal került az asztalra. A halászlé a kedvenc ételem.
Már elmúltak az ünnepek, amikor egy délután nagyon fáradtnak éreztem magam. Anyám lefektetett az ágyra, és én azonnal álomba zuhantam. Amikor fölébredtem forgott velem a szoba. Anyám fölültetett. Azonnal hányni kezdtem. Azt hitték, elcsapta valami a gyomromat.
- Mindjárt könnyebb lesz. - mondta anyám, de nem így történt. Szédültem és tovább akartam aludni. Anyám lemosott, rám adta a pizsamámat, aztán visszatett a párnára. Úgy éreztem, soha nem akarok fölkelni. A zajok eltompultak, s ha szólt valaki hozzám, az olyan volt, mintha tőrt döftek volna belém.
A következő reggel nem tudott felébreszteni. Nagyon megijedt, ezért orvost hívott.
- Ha nincs láza, nem kell félni. - mondta az orvos.
- Várjunk holnapig!
Vártunk. Egyre bágyadtabb voltam, s úgy éreztem , mintha kőrakás alatt feküdnék. Nehezen vettem a levegőt, és valami tompa fásultság vett rajtam erőt. A hangok messziről jöttek, nagyon messziről. Nem értettem, mért gomolyog előttem szürke köd. Néha mintha fölém hajló arcokat láttam volna, de nem tudtam, kik ők és mit akarnak. Úgy éreztem, mintha kútba zuhantam volna. Köröttem láthatatlan falak, fölöttem az éjszaka. Apám csillagai eltűntek, csak a fekete égbolt akart leszakadni rám, hogy porrá zúzzon.
Átlihegtem magam a következő napra, majd az azt követőre. Nem ettem semmit, teljesen legyengültem. Siettem a csillagok után.
Anyám rettegve szólt újra az orvosnak. Homályos orvos volt. Mintha a túlvilágról érkezett volna fekete szárnyakkal. Meghallgatott és közölte, hogy azonnal mentőt hív. Nem értettem, miért. Csak álmos vagyok, mert beborított az éjszaka. Hirtelen megszakadt minden. Mintha lepergett volna egy film, s a mozi végén a közönség a gépésszel együtt a meghökkent némaság karjaiba hullott volna.
A mentőben villantak fel a fények. Mozdulatlanul feküdtem a hordágyon, és jólesett a jármű ringatása. Arra vágytam, hogy ezek a pillanatok örökké tartsanak. Hosszúnak tűnt az út. Hol aludtam, hol teljes öntudattal képes voltam figyelni. Az érdektelenség velem utazott, de az utcai lámpák sorra átcikáztak az arcomon, s én néztem, hogyan futnak vissza a hideg, éjszakába.
A mentő sietve bekanyarodott egy kórház parkolójába. A kórházban, látva az állapotomat, nem fogadtak. Továbbirányítottak egy gyermekkórházba. Újra utaztam, és a szúrós pokróc alatt elaludtam. A gyermekkorházban megvizsgáltak, aztán bevittek egy kórterembe, amely telítve volt szuszogással. Injekciót kaptam, és azt mondták, ettől függ az életem. Anyám végig mellettem volt. Az éjszakát is a kórház folyosóján töltötte. Az injekció után élénkebb lettem. Fölkönyököltem az ágyon, hogy körülnézzek. A félhomály se tudta elmosni a vaságyak éles fehérségét. Vajon kik fekszenek az ágyakon? Jó lett volna megszólítani valakit. Egyszer csak anyám jelent meg az ajtóban.
- Anyu! Itt vagyok! - suttogtam.
Azt hittem, már régen elment. De nem. Várt. Várt, hogy elveszít - e vagy nem. Látva élénkségemet megnyugodott. Amikor elköszönt, úgy éreztem, többé nem látom. Hosszan néztem, amint az ajtón át bekacsázó folyosói lámpafényben eltűnik az alakja.
Reggelre megszűnt a szuszogás és egy sereg lány vette körül az ágyamat. Sokkal idősebbek voltak, és kérdezgetni kezdtek. Úgy éreztem magam, mint egy útszélen talált kismadár, amit sajnálgatni szoktak.
- Én hallottam, amikor éjjel behozták.
- Én is.
- Én is.
- Nem lehet, hallottam, hogy szuszogtok. - mondtam, de erre nem válaszoltak.
- Mért nem tudsz járni?
- Mi a bajod?
- Honnan jöttél? - kérdezték. Mindent tudni akartak rólam.
Szétrebbentek amikor egy csoport orvos lépett a szobába, egyenesen az ágyamhoz. Tanakodtak és kérdezgették, tudom-e melyik kórházban szoktam kezelést kapni. Így mondták: "kezelést kapni", ami nagyon tetszett. Különlegesnek éreztem magam tőle. Kezelést azok kapnak, akikre valamiért figyelni kell. Kicsit dadogósan beszéltem arról a helyről, ahol majdnem mindenkit megműtenek. Láttam az arcukon a kíváncsiságot. Elgondolkodtam. Hát nem is tudják, hogy létezik ilyen hely? Tovább meséltem, mire néhányan megsimogatták a fejemet vagy a kezemet. Idegen volt ez a kedvesség. Nem tudtam, mosolyogjak-e, vagy maradjak közömbös. Amikor kivonultak, kinéztem az ablakon. Fehér felhők úsztak az égen. Olyanok voltak, mintha a mennyország kapuját simogatták volna, ahogy pár perccel előbb engem az idegen tenyerek.
A lányok egy kupacban suttogtak a távoli sarokban. Egyszer csak odaléptek hozzám, kezüket a hátuk mögé rejtve.
- Hoztunk ajándékot. - mondták.
- Ajándékot? Azt karácsonykor szokott hozni a Jézuska.
- Nem csak karácsonykor. A születésnapokon is, de lehet csak úgy kedvességből is.
Hozzám léptek és sorra elem tették az ajándékukat. A lepedőm tele lett apróságokkal. Volt ott üveggolyó, hajcsat, egy babapiskóta, újságból kivágott virág, matrica, kisimított csokipapír. Legjobban a kopott gyűrűnek örültem, ami éppen jó volt az ujjamra. Az egyik lány üres tenyerét tartotta elém.
- Ez az én ajándékom. Csettintés van benne. Ha akarod, megmutatom.
- Akarom.
Erre az ujjaival csettintgetni kezdett és grimaszokat vágott hozzá.
Mindenki nevetett.
- Táncolni is fogsz? - kérdezte valaki kacagva.
- Ha akarjátok...
Nyílt az ajtó, s a lányok az ágyukhoz futottak. Fehér köpenyesek jöttek felém, és hordágyat hoztak magukkal. Sietve ráfektettek, s már vittek is ki a szobából. Minden ajándékom a lepedőn maradt, csak a gyűrű jött velem.
Mentőbe emelték a hordágyat, betakartak s már száguldottam is újra, valahova az ismeretlenségbe. Fülemben visszhangzott a lányok kacagása, ami hírtelen váltott némaságba.
Olyan gyorsan zajlott le minden, hogy az elköszönésre se jutott idő.
A mentővel nem oda érkeztem, ahova gondoltam. Megijedtem, hogy nem jól magyaráztam el, hol szoktak lenni a műtétek.
Bevittek egy üres szobába, és föltettek a vaságyra. Nem sokkal később itt is megvizsgáltak. Más orvosok vettek körül, ők nem kérdeztek semmit. Meghallgatták a tüdőmet, ekkor tudtam meg, hogy súlyos tüdőgyulladásom van. Ágyam lábrészét két székre helyezték, így feküdtem hosszú heteken át. De nem ez volt a legrosszabb. Amitől rettegtem az a mindennapi, kétszeri penicillin injekció volt. Szörnyen csípett. Néhány nap múlva kínzó fájdalmak gyötörtek. Az injekciók helye mindkét oldalamon begyulladt. A kedvesebb nővérek vizes borogatást raktak rá, ettől kicsit enyhült a fájdalom. Mindig egyedül voltam. Elkülönítettek. Az ágyam a fejrésznél alacsonyabban volt, hogy könnyebben köhögjek.
Gyakran csúsztam az ágy rácsaihoz és beütöttem a fejem. Erre kitalálták az orvosok, hogy a lábamra kötelet tesznek, annak végére pedig súlyokat akasztanak, ami lelóg az ágyról, s így nem enged elcsúszni. Esténként az injekció után gyakran sírtam. A fájdalmak és a magány korbácsoltak. Sose aludtam nyugodtan végig az éjszakát. Álmaim zaklatottak voltak és egyszer se tértem be kedves barlangomba. Napközben az ablakon át az eget figyeltem. Néha tiszta kék ruhát öltött, néha felhőcsipkéset.
Panni néni itt hozott nekem először mirelit málnát. Megvártuk, míg megmelegszik, aztán segített megenni.
- Óvatosan nyelj, - ismételgette.
Nehezen ettem, mivel szinte lógott a fejem. Panni nénitől képes könyveket is kaptam. Sokat olvastam. A könyv néha ráesett a fejemre, és nem tudtam lehúzni róla. Ha mozdultam, köhögni kezdtem. Ezért inkább vártam mozdulatlanul. A köhögési rohamoktól fulladoztam. Nem lehetett a fejem alatt párna se. Hetekig úgy feküdtem, hogy a lábam magasabbon volt, mint a fejem. A mozdulatok így még nehezebbek voltak. Eleinte jobbra-balra forgattam a fejemet, hogy a könyv lecsússzon az arcomról. Nem mindig sikerült. Figyeltem, mikor lép be valaki az ajtón. Panni néni jött be leggyakrabban.
- Bújócskázol? - kérdezte és nevetett.
- Igen. Belebújtam a király palotájába. - feleltem én is nevetve.
- Hát neked már nem jó, ha itt vagy velem?
- Dehogynem! Csak a király nem szurkál, és nem hagy magamra.
- Ja, vagy úgy! És málnát is ad a király?
- Azt nem. De van csengő körtéje.
- Rendben. Akkor egyél körtét. Ha azt jobban szereted. A málnát megeszem én.
- Jaj, nem! Nem szeretnék a körtéjétől csöngeni. Inkább a málna.
- Akkor gyerünk vissza, és eléd varázsolom a málnát.
- Hurrá, Panni néni! Hát megint van málna.
- De van ám! Nézd csak! Melléd teszem a könyvet, lesz még időd szomszédolni a királynál. Őfelsége nem olvad el a meleg szobában.
Miközben lassan majszoltam a málnát, a tompa gyerekzsivajt hallgattam a mellettem lévő szobából. Azt mondták, ha meggyógyulok, a gyerekek közé tesznek át. Ujjamon ott volt még a kopott gyűrű, az egyetlen kincsem, amire büszke voltam. Elmeséltem Panni néninek a történetét, és el akartam mondani a gyerekeknek is. Büszke voltam arra is, hogy a fülemen pici lyuk van. Ezzel bizonyítottam azt, hogy valamikor, régen fülbevalóm is volt. A fülbevalómtól megfosztottak a kórházak, de a gyűrűtől nem. Mindig az ujjamon van. Most is, amikor Panni néni málnájának a leve már kis tócsában terül el az asztal mellett, a földön. Kinézek az ablakon. A napfény félénken bújik be a szobába. Odasimul a piros tócsához, mint az őzike, aki a folyó vizéből iszik.
Ha napfény volnék, mindet magamba szívnám. Ha málnapatak volnék, a napsugárral karöltve útra kelnék.
Nagy sokára Ági néni lép be az ajtón.
- Mi ez? – kérdi szinte undorral.
Nem válaszolok. Látja.
- Ki fog ezzel maszatolni?
Lakkozott ujjaival óvatosan megemeli a dobozt.
Nylonzacskót hoz valahonnan és belerakja a kis csomagot. Aztán eltűnik, s amikor visszajön, törlőrongy van a kezében. Vajon hová vitte a kedvenc csemegémet? Nem merem megkérdezni. Inkább nem gondolok rá, csak nézem a szép kezét. Körömlakkja olyan színű, mint a málnatócsa. Ági néni törölget szótlanul, aztán kimegy. Egyedül maradok. A málnámra gondolok. Az én málnámra. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 11-06-2008 @ 02:10 pm
| Hozzászóló: mickey48 (Ideje: 11-06-2008 @ 07:17 pm)
Comment: Kedves Franciska.......... |
|
|
|
|
| Hozzászóló: lenaneni (Ideje: 11-06-2008 @ 08:35 pm)
Comment: Nem lehet nem elolvasni, de utána megszólalni sem lehet. Éppen az benne a legmeghatóbb, felkavaróbb, hogy nem direkt módon íród le a szenvedést, egy gyerek szenvedését, hanem óvatosan, burkoltan, finom gézekbe takarva, de átüt rajta, kicsöpög belőle... jaj, Istenem, még nekem is fáj... Ölellek, Ilonka |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Lyza1 (Ideje: 11-07-2008 @ 02:56 am)
Comment: Megható történet és nekem is fáj... |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 11-09-2008 @ 09:00 pm)
Comment: Nagyon jó olvasni az írásaidat.:)))))))))))) Puszillak! |
|
|
|
|
|
