Itt ülök, szobámban néma félhomály,
Remegve nyúlnék a telefon után.
De nem lehet, nekem nincs jogom rá,
Most valaki más ölel, más ér hozzád.
Azt hittem már nem érdekel többé,
És nem számít, ha én válok köddé,
De legbelül tudom, te nem vagy boldog,
A zsák nem találta meg a foltot.
Persze, én se vagyok tökéletes,
Szeretlek, ez számomra természetes.
S bár soha nem leszel az enyém,
De tudd, bennem él még a remény.
Megtanultam a leckét alaposan,
Csak magamra nézek haragosan.
Hiányzol, most is, mindig,
De majd megtanulok az életben hinni.
|
|
|
|
|
