Hangosan kacagok, miközben könnyeim nyelem,
Mit vétettem? Miért büntettél ÉLETRE, Istenem?
Gyönyörű ruhákban próbababaként megmutattál,
Kirakatból láttam, mit látni Uram, sosem akarnál.
Láttam hölgyeket, akik azonnal megvették ruhám,
Láttam könnyes arcokat, kik azt bámulták csupán,
A díszesen kivilágított kirakat üveg mögött állva,
Tehetetlen magányba burkolva néztem a világra.
Az üveg mögül átsugárzott millió kérdés, felelet,
Emberi érzések sora életre keltette baba szívemet.
Nem szabadna szívet adni, hisz szívemmel látok,
Régi bámulóim most már érző emberek, barátok,
Érzem gondjukat, szenvedést. Fájdalmaik nagyok.
Arcomra mosolyt festettek, csak belül zokoghatok.
Nagyon rég óta állok én, díszítve szebbnél szebbre,
Egy kirakat rendező: „Ez a baba össze van repedve,
Arca olyan, mintha könnyek barázdálták volna rég,
Melle is törött, mintha a szíve szakította volna szét.”
A boltvezető intézkedik, azonnal szép, új baba kell,
A töröttet a következő szeméttel együtt vitessük el!
Gyönyörű, márkás, elegáns ruha nem kell senkinek,
Ha a kirakatunkban azt egy kopott baba jeleníti meg.
Csak az Úr, és angyalai hallják az öreg baba szavát:
NEM köszönöm az életet! Hallgassátok az élők jaját!