Sebesen siklik egy csónak a tavon, zöldellő rétek panaszát hallom, erdők sóhajától lebbennek most a fák, rigók énekétől hasít belém a vád.
Evezem csendesen a tiszta vizen, tükörképem bámul, ahogy viszem, lámpásként ragyog reám másik pár szemem, elhagyni, engedni többé én nem merem.
Későn érkezett, de csak majdnem késve, tapaszként fogja be ajkam, félve énekemnek messze kiáltó szavától, gőgös hangom utált rikácsolásától. Elérhetetlen szent ölel át, csókol, drága ajándék, aki rám gondol.
Sebesen siklik csónakom a tavon, zúgó népek közeledtét hallom, elveszett világból sietnek ím hozzám, röpülnek, hiszen már ismernek és mondák: "Eltévedtél vándor, elkalandoztál, sírodra itt majd senki nem talál."
Síromra? Az nekem mamár nem számít. Egy angyal csupán, aki még csábít, kísért a kísértetért, küzd életemért, istennőm ő nekem, érte ontok ma vért.
Sasok szállanak, midőn ezt kimondám, selyem öltönnyé vált nyomban ruhám, zenét hallák közeledni a távolból, ím jöve millió vitéz, aki tombol.
Vándor vagyok, harcra kész, ember vagyok, nem zenész, Drága gyémánt őrzője, derűs napok költője. Elátkozom a harcot, a halált, látva arcod, érezve csókod zamatját, tested illatát.
|