Hideg volt a szobában, ahol a csöpp gyermek a nagy ágyon feküdt. Anyja pólyába burkolta és a hatalmas dunna szélével is letakarta, meg ne fázzon a fûtetlen lakásban.
A sarokban ugyan állt egy szenes kályha, de az apa hiába akart tüzet rakni benne, a lángok nem csaptak föl, csak a lusta parázs mutogatta magát.
- Vizes itt minden, én már nem tudok csodát tenni - hajtogatta idegesen az apa, miközben papírral és kukoricacsuhéval élesztgette a tüzet mindhiába.
A kályha néha pöfögött, füstöt prüszkölt, de mint egy örökalvó mormota, aki esélyt sem ad az eredményes ébresztgetésnek, tovább szendergett magában. mintha azt gondolná, minek a szorgos igyekezet ott, ahol üveg helyett papírok és rongyok feszülnek az ablakkeretek között.
- A gyerekek megfagynak, csinálj már valamit! - mondta az anya férjének, aki piszkavassal a kezében nógatta a parazsat.
- Mit csináljak? Szóltam nem egyszer. Azt mondták, hozzák még ma.
- Szóltál, szóltál. Nem szólni kell, hanem az asztalra csapni. Légy férfi! Hát mindent én intézzek el? Nézd a két nagyot, ott dideregnek az asztalnál! Nézd meg õket jól!
Az apa az asztal felé tekintett, ahol a lányai csodálkozó tekintettel meredtek hol rá, hol az anyjukra.
- Megígérték. Jönnek, csak kicsit késõbb, talán közbejött nekik valami.
- Mi jött volna közbe? A kocsma? Meg kellett volna várnod õket, nem virágért rohangálni! Nincs pénzünk kenyérre, és te virággal állítasz be! Nem fogom föl ésszel! Üvegre van szükségünk, hogy a gyerekeid ne dideregjenek, hát nem érted? Nem az én születésnapom a fontos, hanem a gyerekek egészsége! Te álmodozó!
- Tavaly hogy õrültél a rózsáknak. Hát nem emlékszel?
- Hol van az már! Nagyot fordult a világ azóta. Most a saját házunkban lakunk, nem anyádéknál és a fiúnk is megszületett.
Az apa újra megpróbálta felkelteni a lángokat, de nem sikerült neki.
Az ágyon a csecsemõ felsírt. Anyja odalépett hozzá és rátette a kezét a pólyából és a takarók alól épp csak kilátszó arcocskára.
- Szegénykém, olyan hideg - mondta és leheletével próbálta kicsit fölmelegíteni.
- Ha berakták volna az ablakot, talán még nem is kéne fûtenünk - suttogta csak úgy magának.
- Megyek, megnézem, mi újság, hátha tényleg a kocsmában idõznek - szólt az apa és magára vette nehéz, fekete kabátját.
Az anya nem nézett utána. Síró kisfia mellé feküdt, hogy nyugtatgassa.
Az asztalnál ülõ nagyobbacska lányok egymásra pillantottak. A daróctakaró úgy terült rájuk, hogy a széket is takarta, mintha bizony azt is melengetni kéne.
- Te, tudod, miért cserélték ki a kályhát? - kérdezte a kisebb, úgy 6 éves lehetett.
- Az Dóra nénié volt és visszakérte.
- De utálatos!
- Miért lenne utálatos? Övé volt.
- De Dóra néniéknél nem született kisbaba, és náluk van ablak is..
- Az miindegy. Õ is fázik.
- Mi lesz most velünk?
- Nagyanyötól kapunk kályhát holnap, Tamás bácsi akkor tudja elhozni.
A gyerekek gondolkodóba estek és magukra húzták a lecsúszni készülõ meleg pokrócokat.
- Szerinted, miért vagyunk szegények? - kezdte a beszélgetést újra az idõsebb.
- Nem tudom. Lehet, hogy a szegénység a jó embereket szereti. Úgy mint a cseresznyét a kukac.
- Dóra néniék is jó emberek, mégse szegények.
- Õk nem jók!
- Miért ne lennének azok, hát nem tõlük kaptuk kölcsön a kályhát?
- De visszakérték. Éppen most, amikor öcsike megszületett. És náluk nincs is gyerek.
- Viszont Dóra néni öreg és beteg. Folyton fáj a lába.
- Dóra néninek nyáron is fájt a lába. Neki mindig fáj.
A gyerekek fülelni kezdtek, mert a kutya, a zsömle színû házõrzõ hangos ugatásba kezdett.
- Lehet, hogy megérkeztek az üvegesek? - tette fel a kérdést az idõsebb és ugrani akart az ablakhoz, hogy kinézzen, de amint fölállt, azonnal visszahuppant a székre. Az ablakon most nem lehet kinézni, feslett rongyok takarják el a kilátást. Az ugatás lassan csillapodott, s õk hiába lesték az ajtót, az nem szándékozott kinyílni.
- Tudod mit? Rajzoljunk, amíg megérkeznek - indítványozta egyikük.
- Rajzoljunk? Mit?
- Nem is tudom. Mondjuk anyusnak virágot a szülinapjára.
- Virágot? - kuncogott az ötletadó - annak aztán nem örülne.
- Miért?
- Apusét is ki akarta vágni, olyan mérges lett, amikor meglátta. Rajzoljunk inkább függönyös ablakot! Na mit szölsz hozzá?
- Az jó gondolat! Én azért muskátlit is teszek a párkányra.
Csak néhány papírt találtak a komódon, azok is gyûröttek voltak és az egyik oldalukat valaki teleírta számokkal.
- Nem baj, ha szépek lesznek a rajzok, mindenki azt fogja megnézni, nem a számokat.
Erre a két kislány jéghideg kézzel, amit éppen csak kidugtak a pokróc alól, belekezdett a rajzolásba. Akadt néhány színes ceruza is, így szép lassan elkészült az ablak pöttyös függönnyel, muskátlival és a beillanó napsugárral.
- Tudod, mit? Címnek ráírom, hogy boldog szülinapot anyuci - suttogta a nagyobb, aki kicsit büszkélkedni akart azzal, hogy õ már ismeri a betûket.
- Az jó. Minden betût más színnel írj!
Majdnem kész lett mindkét remekmû, amikor a kutya újra ugatni kezdett, és hangzavar szûrõdött be a kertbõl.
- Jönnek! kapta föl a fejét az idõsebb - Dugjuk el gyorsan! Az enyém még nincs kész. De hová?
- Dugd a szekrény alá! Az enyém se készült el. Gyorsan, gyorsan!
A gyerekek sietõs mozdulattal a szekrény alá csúsztatták a papírokat, anyjuk észre se vette, amikor az ajtónyitás zajára fölemelte a fejét. Arcán fáradtság ült, szemeit a pihenés nem fényesítette ki.
- Megjöttünk - mondta az apa, aki mögött két ember lépett be, kezükben a megrendelt, újságpapírokba csomagolt üvegtáblákkal.
- Nem hiszem el! Ezt meg hogy csináltad?
- Ne ostorozza jó asszony az urát, éppen jöttünk az utcán magukhoz, amikor találkoztunk - szólalt meg a tömzsi alkatú, kerek arcú férfi.
- Elõbb kellett volna maguk elé mennie, hogy hamarabb jöjjenek.
- Ej, de vicces kedvében van - válaszolt a tömzsi, majd hozzáfûzte - ha magácskával találkoztunk volna, meghívtuk volna egy kis lélekmelengetõ itókára. Látja, mirõl maradt le?
Az anya döbbenten meredt rá, õ nem volt ilyen beszédhez szokott az ura mellett, majd miután rendezte a gondolatait, indulatosan megszólalt.
- Ide figyeljen jó ember! Ha nem vacogna a három gyermekem, akiket maga észre se vesz, eszembe se jutna magához fordulni. Inkább megfagynék, de nem innék a maga itókájából egy kortyot sem. Megigérték már tegnap, hogy jönnek, aztán ma reggel újra, és már mindjárt este van!
- Ne háborogj már - szólt közbe a férj - a viccet sem ismered?
- Neked ez vicc? Agyon izgulom magam a gyerekek miatt, és te ezt viccnek tartod?
- Fiatalasszony, itt vagyunk, láthatja, csináljuk a dolgunkat - szólalt meg a bajszos mester, és letépte a papírokat meg a rongyokat az ablakkeretrõl. Az anya elhallgatott, majd két nagyobbacska lányát is a széles ágyba parancsolta, a duzzadó dunna alá.
A gyerekek szótlanul nézték a mesterek munkáját, s a dunna alatt megfogták egymás kezét. Teljesen elfeledkeztek a szekrény alá rejtett rajzukról. Figyelték a felnõttek beszélgetését, amibõl annyit sem értettek, amennyit a vasárnapi misén az öreg pap intelmeibõl.
Amikor a mesteremberek elkészültek, apjuk megkínálta õket vörös borral, amiben a lámpafény csak rövid fürdõt vehetett.
- Viszontlátásra jó asszony! - mondták búcsúzóul az anyának, de õ csak halkan, alig halhatóan felelt. Újra bebújt kisfia mellé a dunna alá, hogy megszoptassa õt.
- Ugye, milyen szép az ablak? - kérdezte a kicsi lány a nagyobbtól - most látjuk az eget is.
- Aha, szép.
- Nézni fogom egész estig.
- Megunod.
- Soha se fogom megunni! Olyan szép, hogy már nem is fázok.
- Jó neked. Én még igen.
- Akkor gyere, bújjunk össze és aludjunk. Ha alszol, te se fogod érezni, hogy fázol.
Átkarolták egymást és a hidegtõl kimerülve lassan mindketten elaludtak.
Másnap, amikor reggel fölébredtek harsányan sütött be a nap a szobába. A kisebbik nyitotta ki elõbb a szemét. Az ablakra nézett és felugrott.
- Nézd, csoda történt! - rázta fel a testvérét - gyorsan nézz oda!
A két gyerek szeme kikerekedett.
Az ablaküvegre ragasztva a saját eldugott rajzaik díszlettek. A papíron a betûket valaki szépen, ívesen rajzolta meg.
Boldog szülinapot anyuci!