Jött-jött haragod jéghegyéről a fagyhullám, vadul, sebesen. Átnyargalt a bizalom tengerén, s mostmár hiába keresem gyümölccsé érett tavaszunkat, szerelem-lázat, napsütést; mogorva már a lég köröttünk, nem lehet rajta ütni rést.
Elfagy a csókjaink vetése, dermed a boldogságmadár, már a nyár küszöbén állunk, s csak egyetlen szó a határ, egyikünknek suttogni kéne "Szeretlek" s lenne még remény, mellyel virágos tavaszba didergő szívünk visszatér.
De csak állunk a fagyhullámban, s kegyetlen kéjjel tűrjük azt, hogy bennünk minden izzó májust a vad, konok tél megfagyaszt. Hallgatunk némán, fogvacogva; Vajon ki bírja majd tovább? A test, vagy a lélek parancsa jelölte ki nekünk a határt? ... Szeretlek, látod megyek, a két karomban viszem hozzád a tüzet, s te megadással engeded, hogy büszkeséged legyőzze a szerelem.
|