A kanca mozdulatlanul áll amint néz kifelé a karámból. A hold fénye megvilágítja az erdő szélét. Csend van. Az éjszakai rengeteg hangjai érnek csak el hozzá, halkan fújtat, amikor egy bagoly röppen el felette. A madár leszáll a legközelebbi fára.
A ló már hetek óta nyugtalan. Érzi, hogy valami más, valami teljesen más lett. Nap közben ideges, néha felnyerít és horkan, van, hogy rúgni is támad kedve. A fűnek más íze van, a széna sem olyan most, mint lenni szokott. Valami épp megváltozik és ő tart a változástól. Nem ismeri még, ijedezik tőle. Toporog, nem találja a helyét. Fel-alá poroszkál a karámban, majd állkapcsát a felső lécre támasztva elnéz a messzeségbe. Fújtat. Mereng.

Ismét a mezők jutnak eszébe. Az eszeveszett száguldás, az önfeledt játék a szabad mezőkön, akár egyedül - akár párjával együtt. Ketten vágtattak fej-fej mellett, ketten fürödtek a folyóban. Szabad és féktelen volt a nyár, de most eljött az ősz. A kanca tudja, hogy a következő nyár már más lesz. Nem tudja, hogy mennyire lesz más, nem tudja, mennyire lesz szoros a karám, azt sem, a karámajtó vajon továbbiakban is ugyanúgy nyitva lesz számára - lelke számára - mint ahogy eddig.

Fejét lehajtja, majd ismét felnéz. Az eljövendő nyárra gondol. Ekkor egy meleg orr nyomódik a nyakához: párja dörgölődzik hozzá. Megböködi, nyakához bújik, majd halkan nyihogva hívja a kancát vissza maga mellé. Az megrázza a fejét, egyedül akar maradni, de azért a nyakhoz bújást viszonozza.
- Menj csak, én még maradok - mondja meleg, barna szeme, amit aztán behuny.
A közeli fán a bagoly mintha őt nézné. Forgatja tömzsi fejét és csak pislog. Talán mondani akar valamit?
Az erdő felől egy kisebb levélforgatag érkezik, a fák őszi búcsúlevelei. Az egyik az orrára száll, prüszköl tőle. A levél lassan hull a lefelé, de mielőtt földet érne, a szél újból felkapja és tovább táncoltatja. A musztáng néz a levélforgatag után, és lassan megnyugszik.
Mindennek ideje van, minden megy a maga útján. A levelek lehullnak, hó temeti be őket, majd eljön a tavasz, mikor új lomb sarjad a fákon. A leveleknek ennyi jut: egy fél év, aztán jönnek az újabbak és újabbak. Nyom nem marad utánuk, mégis földbe bomlott testük táplálja tovább a fát, hogy az majd új lombot és új termést hozhasson. A bagoly ekkor szárnyra kap, és elszáll az erdő felé. Vadászni indul immáron csak magának - a fiókák már kirepültek.

A kanca szíve, ami eddig hevesen vert, lassabb ütemre vált, a hűvös éjszakai szellő pedig visszatereli a karám sarkába párja mellé. Nemsokára elszenderül és álmodik. A következő nyárról.

Álmai nem változtak meg. Ugyanúgy a szabad mezőket látja, a sast a feje felett, és mindent, ami a boldogságot, mindent, ami a szabad életet jelenti. És látja még a párját is, amint vele együtt száguld, felvágtatnak a domb tetejére és visszanéznek. És a domb alján ekkor meglátja azt is, amitől a következő nyár más lesz, mint a többi: az őutánuk szaladó, nyerítő, barna kiscsikót...