Fellépés. A sminkes festék özönt ken fel arcomra,
Jókedvet kell árasztanom a fájdalommal dacolva.
A porondra lépve taps, harsány kacaj hangzik fel,
Elismert bohóc vagyok, szakmámban is ünnepelt.

A nevetést hallgatva bízok. Szerepem jól játszom,
Uram! Csak bírjam tovább! Ki vagyok, ne látsszon.
Épp a nézők hahotájára most mókásan esek nagyot,
Felállva, hajlongva, nevetve hagynám el a színpadot.

Visszanézve látok felállva tapsoló, ünneplő tömeget,
Veregetném vállam, mikor észreveszek egy gyereket.
Szöszi, pici lányka, nem áll fel, nem kacag, és tapsol.
Kék szemében könnycsepp bujkál, tudom, értem szól.

Csetlő-botló bohóc léptekkel a kislány felé elindulok,
Bohócruhám ruhám redőiből egy műrózsát varázsolok.
Nyújtom a kislánynak. Ő lassan, tétován azt elfogadja,
A közönség tombol, nevet, a műsorom részének tartja.

A kis szöszke hozzám simul, könnye festékem mossa,
Lelkéből jövő igaz érzéseit halkan fülembe sugdossa.
A műrózsa földre esik, a közönségünk vidáman nevet,
Én integetve hátat fordítok: ne lássák, hogy könnyezek.

Az előadás nagy siker volt. Festékem már lemoshatom,
Fáradt léptekkel sietnék ki a rejtett művész bejáraton.
Az ajtóban szöszi kislány, egyik kezében ott a rózsám,
Másik kezében vadvirágok, amit mosolyogva nyújt át.

„Jó bohóc vagy” - mondja, és én most szívből nevetek,
Utcanéppel nem törődve, mutatok több cigánykereket.
A kislány nevet, ölembe mászik, átölel, és azt mondja:
Ugye a bohócnak tilos sírni? Fájdalmát magába fojtja?

Hazakísérem a kislányt, útközben hangosan nevetünk.
Nem gondolunk a holnapra, sem fájdalmas tegnapra.
Ez most a mi jelenünk.