A sikításra összerezzent a ház.
A Favágó felült az ágyán, megveregette a párnáját, átfordult a másik oldalára és békésen aludt tovább.
A gyerekek is felültek az ágyukon, megveregették a párnájukat, átfordultak a másik oldalukra és békésen aludtak tovább.

Amálka belátta: ez így nem mehet tovább!

Másnap, mikor mindenki a dolgát végezte, Amálka is nekifogott a mézeskalács készítésnek. Előbb azonban, beszaladt a szobába, kivette  nagy párna alól a könyvet, és dühösen tépkedni kezdte belőle a lapokat.
- El kell égetni! El kell égetni, nincs mese! - győzködte magát konokul, s közben nagy, kövér cseppekben megeredt a könnye. - Méghogy derbis táncot lejteni! Méghogy megszállottság! Ki hallott már ilyet? Mi értelme ennek? Csak öszezavar mindent ez az ostoba könyv!

Tűzre vele!

Hiába! A tűz nem égette el, ami Amálkában fellobbant.
Nekiállt, hogy megolvassza a mézet, de csak hullott, hullott a könnye, mint a zápreső. Látta magát, mint kislánykorában, sűrűn lefátyolozva, derbis táncot járva, a haját összekócolta a szél, az arcáról felcsókolta könnyeit a Nap, a fűszálak jókedvűen illegették magukat a lába előtt.
- A méz! A méz odaég! - riadt fel álmából Amálka, és lerántotta  a lábast a tűzhelyről.
A forró lábas kiégette a szőnyeget, a méz szénné égve pironkodott az edény alján, Amálka meg kiabálni kezdett, hogy a fene egye meg ezt a rohadt életet, és eldugta a gyalázatot a padláson, az öreg láda mélyire.

Estére hazatértek a gyerekek, és nem győztek szaglászni: mi ez a förtelmes bűz, de nem szóltak semmit.
Kicsit később, hazatért a Favágó is - előbb beállította a sarokba a baltáját, aztán megkérdezte:
- Mi ez a förtelmes bűz?
- Csak a méz... A méz odaégett - hajtotta le fejét szégyenkezve Amálka, és hangos zokogásban tört ki.
- No, jól van! - ölelte át a Favágó. - Ez még nem a világ vége.
Amálka abbahagyta a sírást. "Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól, fakadj dalra..." Jaj, csak egy csipetnyi borzongást adj, Istenem!
De hiába!
Bizony mondom néktek, az ilyen apró-cseprő kérésekkel, az égiek, nem érnek rá foglalkozni.

Másnap a dolgok megismétlődtek. Újabb lábos követte az előzőt.
A kerítés sehogy sem akart haladni, mert Amálka nem bírta kiverni a fejéből azt az ostobaságot, hogy szerelem nélkül nem lehet élni.
- De igenis, hogy lehet! - győzködte magát makacsul.
A nagymamájára gondolt.
- Lehet szerelem nélkül élni, nagyikám? - emelte a tekintetét Amálka az égre.
A nagyi nem szólt fentről semmit, csak megcsóválta a fejét, és a falvédőre mutatott:

"Hol hit, ott szeretet,
Hol szeretet, ott béke,
Hol béke, ott áldás,
Hol áldás, ott Isten,
Hol Isten, ott szükség nincsen."

Amálka most az édesanyjára gondolt.
- Mondd, lehet szerelem nélkül élni, jó anyám?
- Szerelem... - legyintett az anyja összetörten - Hogy jut eszedbe ilyen ostobaságra gondolni, meglett asszony létedre! A szerelem a fiataloknak való. Ott vannak a gyerekek, gondolj rájuk és tűrj! Én is tűrtem. Miattatok tűrtem.

Amálka nem szólt semmit, csak felvitte az újabb lábost a padlásra.
Ekkor valami szörnyűséges dolog történt. Fel akarta hajtani a láda tetejét, de nem tudta.
- Megnőtt a láda! - csodálkozott el Amálka, és zavartan körbenézett a padláson.
Attól, amit látott, mindene reszketni kezdett: nem a láda nőtt meg, hanem Amálka zsugorodott össze.
- Hát a Favágó! Hát a gyerekek... Hogy lehet, hogy nem vette észre egyik sem, mi történt velem? - jajveszékelt magában.

"Olyat találj, akit őrülten szeretsz, és aki ezt viszonozza!"

El kell mennem! - sóhajtott Amálka. - El kell mennem, akár megtalálom a szerelmet, akár nem. El kell mennem, még mielőtt eltűnök.