| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Taciviszi 7. rész Ideje:: 12-11-2008 @ 05:06 pm |
|
|
|
|
Az éjszaka olyan, mint a habos kakaó. Édes és illatos. Szeretek sokáig ébren maradni, hogy halljam a szobatársak lélegzését. Ha szuszogást hallok, úgy érzem, mesebeli pályaudvaron vagyok, ahol suttogva beszélgetnek egymással a vonatok.
A szoba félhomályban fürdik. Szeretem ezt az ásító sötétséget. Csak sóhajtozik, de nem húnyja le a szemét. Nem alszik el, inkább ringat.
A nagy kórházban a bejárati ajtó fölött lámpa világított halványan. Itt a folyosóról szűrődik be a fény. Kitartóan őrzi álmunkat és a béke lelkét szórja szét. Otthon az éjszakának nincs lelke. Úgy borul ránk, mintha fekete tinta volna, ami kiborult a tintatartóból. Elpusztítja a napfény vidáman táncoló fehér tündéreit.
Amikor a nagy kórházból először mehettem haza, nem értettem, hogy otthon miért kapcsolják le éjjelre az összes lámpát. Azt sem értettem, miért alszik el mindenki. Miért nem vigyáz valaki a többiekre? És ha mondjuk tolvajok jönnek, vagy ha bármi más történik, ki fog szembeszegülni vele, vagy ébreszteni minket? Féltem. A sötét rátelepedett a szememre és tehetetlenné tett. A torkom összeszorult. Zaklatottan, verejtékben aludtam el. Nem is alvás volt az, hanem lebegés valamilyen pincében. Hamar fölébredtem. Sírdogálni kezdtem. Nyöszörgésemre apám és anyám is fölébredt. Anyám odajött hozzám, és fordítgatott hol a jobb oldalamra, hol a balra, de hamar elfáradt.
Apám megoldást keresett. Ezermester lévén az ágyam fölé kis lámpát szerelt. A lámpa egész éjjel világított. Megnyugodtam. A fény alatt sokkal jobban aludtam. A szüleim persze nem. Fáradtan végezték a napi munkájukat. Anyám kimerülten járt kapálni a földekre, apám a munkahelyére.
Egy szobában aludtunk mindnyájan. Lámpa csak az én ágyam fölött zavarta szét a sötétséget, amely úgy eliszkolt, hogy a félhomály a sarkokban talált teret magának. A hatalmas, fölhúzós falióra üvegén csillogott a fény, amitől még méltóságosabbnak tűnt, mint nappal. A félhomály olyan, mintha a nap hátrahagyott volna valamit önmagából, s ez megnyugtató.
Gondolkodtam azon, anyámék mért nem örülnek az itt felejtett világosságnak. A munkájuk lehet az oka. A felnőttek estére mindig elfáradnak. Ha felnövök és dolgozni fogok, biztos én is mindennap el fogok fáradni.
Mi legyek, ha felnövök? Nagymamánál múlt nyáron lapozgattam egy újságot, amiben beteg gyerekekről írtak. Az egyik képen bekötözött fejű kisfiú volt látható. Rámeredtem a képre és elborzadtam. Akkor elhatároztam, hogy orvos leszek, és meggyógyítok mindenkit. Két dolgot nem tudok elképzelni. Egyik az, hogy ha nagy leszek, ne tudjak járni. A másik, hogy a felnőttek nem tudnak mindent megoldani.
A felnőttek erősek és rengeteget tudnak a világról. S ha egy felnőtt ráadásul orvos is, akkor még többet tud. Azt hiszem, csak Dóra néni kivétel. Ő gyakran mondja, hogy nem tudom, ne faggass. Amikor Marival ország-várost játszottunk, megkértem, hogy súgjon nekem folyónevet N-nel. Nem jutott eszébe egy sem. De nekem igen. Apám egyszer mesélt a nílusi krokodilokról, azóta a Nílust izgalmas folyónak gondolom. Gyorsan leírtam a folyó nevét, és ezzel szereztem egy pontot. Marival majdnem minden délután ország-városozunk. A keresztanyja tanított meg rá bennünket. Ő tanít minden másra is. Ő a tanárunk.
Miután kigyógyultam a tüdőgyulladásból, átköltöztettek a közös szobába. Itt együtt vagyunk a fiúkkal. Az ablaknál fekszem. A jobboldalamon Mari van, a balon meg Anti. Marival együtt tanulunk, csak mi ketten. Anti még nem iskolás. Őt jobban szeretem. Gyönyörűen rajzol, főleg lovakat. Vágtázó, ugró, patakból ivó lovak vannak a papírjain. Szeretném, ha adna nekem a képeiből, de nem akarok kérni. Gyönyörű dolgokat nem illik kérni, azt hiszem. Anti édesanyja nagyon kedves és szép. Mindig megcsodálom őt, ha látogatni jön. Mari keresztanyja viszont nem kedves. Ha ország-városozunk, Mari mellé ül és súgja neki a helyes válaszokat. Én meg izgulok, és izgalmamban azt is elfelejtem, amit tudok. Szívesebben ország-városozok, ha ő nincs a közelben. Csakhogy akkor meg Mari nem akar. Mindig dicséri Marit, engem meg szid. Amikor az egyik fogalmazásomban hibásan írtam le az utca szót, elvette tőlem, és megmutatta mindenkinek, aki a közelben volt. Közben nevetett, s azt mondta, hogy "ekkora hülyét még nem látott". Összeszorult a torkom. Éreztem, sírni volna jó, de erősnek kellett látszanom. Az utcát nem véletlenül írtam uccának. Mari füzetében láttam így. Gondolkodtam sokáig, neki van-e igaza, vagy úgy helyes-e, ahogy én tudom, de Mari nem kapott megrovást, ezért döntöttem az "ucca" mellett. Ha a felnőttek mondják, hogy "hülye vagy", az sokkal fájóbb, mint ha egymás közt hajtogatjuk.
Egyszer azt képzelem, a felnőttek mindig igazat mondanak, máskor meg azt, hogy soha.
A felnőttek kétfélék. Észrevettem, mennyire megváltoznak a látogatási időben. A nővérek egészen másképp beszélnek a szülőkkel, mint velünk vagy egymással. Nem bánom, ha engem nem nevetnek ki, mint Jancsit a rokonai előtt. Szegény Jancsit az édesanyja folyton leszidja suttogva. Hallom jól, és látom is. Jancsi szája ilyenkor legörbül. Pedig, amikor nevetgélnek rajta, az ő arca is vigyori. Tőle hallottam először, hogy ha kinevetnek, nevess te is. Nekem ez nehéz. Könnyebb a fogamat összeszorítva visszatartani a könnyeket.
Elárultam ezt annak az orvosnak, aki szerdánként beszélgetni szokott velem, de nem felelt rá semmit sem. Az ő arca jóságos, és a szemei feltűnően kékek. Beszélgetés közben külön vagyunk egy szobában. Megkérdezi, mivel töltöttem a hetet, ki látogatott meg.
- No és, mit álmodtál mostanában?
- Megint elindultam a folyóhoz vizet meríteni a vödrömbe.
- És sikerült?
- Nem. Mentem, mentem, de az út egyre hosszabb lett.
- Egyedül voltál?
- Először nem. De nem tudom, ki jött velem. Egyszer csak nem volt ott. Körülnéztem, és kiabáltam, hová tűnt.
- Hangokat hallottál?
- Nem. Csak a szél zúgását. És a Napot láttam a folyón túl. Erősen világított. A vízben is éles volt a tükörképe.
- Elértél a vízhez?
- Majdnem.
- Mi akadályozott meg?
- Fáradni kezdtem. Úgy tudtam járni, mint az egészségesek. Nagyon jó volt. De elnehezült a lábam. Először az egyik, aztán a másik. Aztán lerogytam a térdemre, úgy vonszoltam magam tovább.
- Fájdalmat éreztél?
- Nem fájt semmim. Csak egyre nehezebben mozdultam. A kezem is legyengült, de a vödröt nem akartam elengedni. Amikor az erőm teljesen elhagyott, leestem a földre. Ekkor már nem füvön jártam, hanem homokon. Ráestem a hideg homokra és nem értettem, mért nem meleg ebben a forró napsütésben.
- A folyót láttad még?
- Láttam, de homályos lett. Nehezen vánszorogtam felé, mindenáron el akartam érni. Akkor is csúsztam felé, amikor már szinte semmi erőm se volt. Belemarkoltam a homokba, úgy próbáltam előre araszolni
. - Mi lett a vödörrel?
- Azt fogtam szorosan, pedig lassan a szám és a szemem is tele lett a homokkal. Nagyon szomjas voltam. Mindenképpen el akartam érni a vizet. Éppen a parthoz értem, amikor a vödör kiesett a kezemből és elgurult messzire.
- És hogy ittál a vízből?
- Nem ittam. Fölébredtem.
- Milyen volt fölébredni?
- A homokrengetegből kijönni jó volt, de az álmomban jártam, ha kis ideig is, és azt, hogy járni tudok, ott kellett hagynom. Hát ez rossz volt.
- Ó, nem kell azt sajnálni. Kapsz járógépet, mint hallom, és megtanulsz újra járni.
- Nem értem, hogy lehet megállni azon a két hosszú, vékony lábon. Mért nem dőlnek el az emberek?
- De hiszen te is jártál.
- Igen, és még szaladtam is. De nem emlékszem, hogyan csináltam. Nem értem.
- Ne töprengj ezen. Inkább játsszunk, jó? Hoztam sok színes kis kockát. Próbálj belőlük összerakni egy nagyot, aminek minden oldala piros.
Jól megfontoltan rakosgattam a kockákat. Azt hittem, tökéletesen sikerült. De nem. Az egyik oldalon kis sárga folt látszott.
- De hülye vagyok! - kaptam a fejemhez. - pedig úgy figyeltem!
- Semmi baj. Legközelebb sikerül. Ha szeretnél szótalálóst játszani, lehet róla szó. Szó ami szó, az remekül megy.
Belekezdtünk a szójátékba, anélkül, hogy elárultam volna, mért vagyok hülye. Pedig szándékomban állt. Valakinek mesélni akartam róla, s abban a pillanatban úgy éreztem, alkalom és idő adódott rá. Mégsem tudtam belekezdeni.
- Szeretnél mondani valamit? - jött a bátorító kérdés váratlanul.
- Igen. Csak nem tudom, hogy kezdjem el.
- No majd segítek. Talán nem akarsz szójátékozni?
Szójáték? Á, dehogy! Egész más dolog forgott a fejemben. Ha valaki az álmomról kérdez, és látom, hogy leírja azt egy papírra, majd berakja egy dossziéba, ahogy a kutyák elássák a csontot, annak nem beszélhetek a barlangomról. A barlang az én titkos világom. A titkaim nem süllyedhetnek el egy íróasztal fiókjában. S ha a titkaimat magamnak kell megőriznem, akkor azt is, mi tartozik még közé. A torokszorító érzésekre nincs magyarázat. Akármilyen jóindulatú valaki, a bennem rejlő nyughatatlansággal sose fog tudni azonosulni. Így aztán újra lelakatoltam azt az ajtót, amit majdnem megnyitottam.
- Igen. Most ne játsszunk tovább. - feleltem, miközben sajnáltam, hogy megfosztom magamat a foglalkozás legjobb részétől. Szavakból mondatokat építeni, ezt élveztem leginkább.
- Megígértem Marinak, hogy ma is ország-városozunk.
- Rendben, akkor innen folytatjuk a jövő héten.
Nem köszöntem el, csak rámosolyogtam, amikor kilépett az ajtón. Kinéztem az ablakon. A felhők megint szürkén cammogtak, mintha füstöt hányó gyárkémény fölött vonultak volna el az imént.
Hirtelen valaki ölbe kapott és szó nélkül átvitt a szobámba. Mari nem készítette ki a papírokat az ország-városozáshoz, ahogy megbeszéltük. Könyvet tartott a kezében. Anti rajzolt, mint mindig. Jancsi a fal felé fordulva feküdt. Senki se beszélt. Kicsit vártam, de mivel unatkoztam, halkan szólítgatni kezdtem Marit.
- Te, Mari, hát nem játszunk?
- Nem.
- Miért? Megbeszéltük.
- Nincs itt a keresztanyu.
- Na és? Nem mindig van itt.
- Az enyém sosincs itt.
- Te más vagy. Téged többen szeretnek.
- Ez nem igaz.
- De igen.
Mari többet nem szólt, s én gondolkodni kezdtem, miért mondott ilyet.
Már sötét függönyt húzott az ablakra az este, de a néma csöndet nem kergette el semmi.
Egyszercsak bejött Ági nővér és odalépett Jancsihoz.
- Na, mit csinál a fiatalúr? - kérdezte. Jancsi meg se mukkant.
- Kérdeztem valamit! Nem hallod? Süket vagy?
- Nem vagyok süket. - felelte Jancsi.
- Akkor rajta! Kérj bocsánatot!
- Nem kérek.
- Nekem jó így is. Büntetésből nem kapsz vacsorát.
- Éhes vagyok.
- Nem érdekel. Mit képzelsz, mi vagy te? Azért, mert az apád meghalt, rád már nem vonatkozik az, hogy normálisan viselkedj? Ki engedte meg, hogy csákót hajtogass a lázlapból? Holnap magyarázkodhatok miattad. Tessék rám nézni és bocsánatot kérni!
- Túrót! - kiáltott Jancsi.
- Mit mondtál?
- Túrót!
Ági néni megragadta Jancsi haját, és a fejét maga felé fordította.
- Mondd még egyszer!
Jancsi nem mondta, csak feljajdult. Aztán, mint aki a dühét egyszerre ki akarja adni, teljes erőből leköpte Ági nénit. A következő percben nagy csattanást hallottunk. Ági néni hatalmas pofont adott Jancsinak. Jancsi leesett az ágyról és beverte a fejét. Néma csend. A torkom megint összeszorult. Ági néninek nem volt igaza. Hallottam, hogy már mondták neki, ne tegye Jancsi közelébe a lázlapot, mert unalmában minden papírt hajtogatni kezd. Újságokat gyűjtöttek az éjjeli szekrényébe, mások abból tesznek elé néhányat. Ezeket nyugodtan tépheti és hajtogathatja.
Ha mi nem védjük meg magunkat, akkor kicsoda? Ezt is a felnőttek tanították. Hát akkor én megvédem Jancsit. Bátornak akartam látszani. Fölemeltem a fejem, láttam Jancsit amint a földön feküdt, Ági nénit meg csípőre tett kézzel, és teljes erőmből fölkiáltottam.
- Ági néni, te hülye vagy!
- Kuss legyen! Te ne szólj bele!
- De beleszólok! Jancsit te lökted le az ágyról, és ezt holnap a viziten el fogom mondani.
- Csak próbáld meg! Te is a földön fogsz kikötni! Elmondtam az esetet rögtön a vizit elején. Az orvosok alig hitték el. Jancsit ekkor láttam először sírni. Megkérdezték a többiektől is, igaz-e amit mondok. Volt, aki bátrabban, volt aki félve, de mindenki igazolt.
Ági nénit többé nem láttam. Úgy ment el, ahogy jött. Szigorú arccal, köszönés nélkül. Nem sajnáltuk.
Már tudom, hogy nemcsak erősnek kell látszani, de annak is kell lenni. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 12-11-2008 @ 05:06 pm
| Hozzászóló: Lyza1 (Ideje: 12-11-2008 @ 05:22 pm)
Comment: Drága Taci!...Gyönyörű, megható és szívet fájdító írás!...Gratulálok, hogy ilyen erős vagy lélekben!...Ölellek sok szeretettel: Lyza |
|
|
|
|
| Hozzászóló: lena1 (Ideje: 12-14-2008 @ 05:54 pm)
Comment: Szívfájdítóan tudsz írni, drága Tacika. Szeretettel ölellek.Lena |
|
|
|
|
|
