| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Taciviszi 8. rész Ideje:: 12-11-2008 @ 05:12 pm |
|
|
|
|
Nehezen jön a tavasz. Még mindig hófoltok hősködnek az udvaron. Jól látom onnan, ahová Lenke néni szúrós plédekbe bugyolálva kiültetett. Egyedül ücsörgök egy padon, amit sokan, sokfélén összefirkáltak. Luca és Robi, ezt olvasom a támlán kicsit balra tőlem. Kik lehetnek? Nem ismerek se Lucát, se Robit a kórházban.
Erőtlenül szikrázik a nap, az égbolt élénk kék, s a homlokomat csiklandozza egy hajtincs, amit nem tudok betűrni a pelenkából hajtogatott kendőm alá. Miközben azon merengek, kit toltak múlt héten a folyosón a kerekes betegágyon, fehér lepedővel letakarva, érzem, hogy ráfekszik arcomra a hideg levegő. Jó érzés, pedig fázós vagyok. Annyira szeretem ezeket a perceket, hogy ha valaki megkérdezné, szoktam-e búslakodni, azt felelném: soha.
Az udvart magas kerítés veszi körül. Nem látok át rajta, csak a közeli kopasz fákat és bokrokat figyelem. Néha egy-egy faág megrázkódik, mintha reszketne a csípős levegőtől, ilyenkor leesik róla a hó, s az ág megmutatja mezítelenségét.
Egyedül Lenke néni hoz le az udvarra. Mások csak a teraszra visznek ki. Ő cipel át Ildikóhoz is, ha nincs sok dolga. De úgy tűnik, mostanában rengeteg a tennivalója, mert már jó néhány napja nem vitt oda.
Ildikó nagylány. 16 vagy 18 éves, azt hiszem. A földszinti szobákban felnőttek is vannak. Ildikónak nagyon pici a szobája. Csak két ágy fér el benne. Azon fekszik, ami az ajtóhoz közelebb esik. A szobában lámpák égnek nappal is. A nap csak kora reggel süt be. Viszont nagyok az ablakok, és ha kinézünk, látjuk a havas fák felső ágait, s mögöttük a felhőket, amelyek hol lustán cammognak, hol rohannak, mintha bevásárolni igyekeznének valahová, egy messzi országba.
Ildikó mindig fekszik. A fejét magas párna tartja, kezei mozdulatlanul belesüppednek a takaróba. Se ő se a mellette lévő nagylány nem tud moccanni sem. Olyanok, mint Csipkerózsika, aki ébredezik. Ildikó egész nap olvas, a másik lány nem. Előtte egy állvány ágaskodik, az állvány két lábát az ágy széleihez rögzítik. Furcsa szerkezet. Olyasmi mint az állványos rajztábla. A nővérek a támlára helyezik a könyvet, a lapokra meg pántokat tesznek. Ha Ildikó elolvasta a nyitott oldalakat, a nővérek kihúzzák a lapot az egyik oldalon a csipesz alól és átcsúsztatják a másik alá. Még sosem láttam Ildikót a szerkezet nélkül. Mindig odakéri maga elé, én meg sajnálkozom, hogy nem látja tőle az ablakot teljes egészében.
Ildikó nagyon szép lány. Hosszú, barna a haja, ami szétterül a párnán. Arca majdnem olyan fehér, mint az ágynemű. De a szemei meleg barnák, akár a kiskutyáké. Mindig mosolyog, és szokatlanul kedves hangon beszél. Örül, ha meglát, ettől nekem is jó kedvem támad. Nem értem, hogy lehet ennyire derűs. Soha, soha nem mehet ki a levegőre, és még nem láttam nála látogatókat. Gyakran viccelődik, s ilyenkor kacarászik is. A nevetése a mesebeli tündérek énekéhez hasonlít.
- Meglátod, fogunk mi még szánkózni együtt! - mondta, amikor leestem a székről és beütöttem a fejemet.
- Nincs is szánkónk. - feleltem könnyes szemmel.
- Majd lesz. Bandi bácsit megkérjük, hogy szereljen az ágyra síneket, és kényelmesen fekve fogunk a domboldalon csúszkálni. Na, mit szólsz hozzá?
- Az jó lesz, de az én ágyamat ne vigyük.
- Miért?
- Állandóan tele van szárnyas hangyákkal. Félek benne feküdni. Folyton a lábamon mászkálnak, vagy az arcom körül ugrálnak.
- Rendben, akkor idefekszel mellém, van itt hely bőven.
Egyszer, mikor hatalmasakat képzelődtünk és szó szót követett, éles zokogás csapta meg a fülünket. A folyosóról jött, ahonnan általában tompa zaj hallatszik minden kórházban. Valaki azt kiabálta, hogy nem vigyáztak a gyerekére. Kérdően néztem Ildikóra. Az ő arcán nyugalom ült.
- Kire nem vigyáztak?
- Itt mindenkire vigyáznak.
- Hát nem hallod Ildikó?
- Hallom, hallom, de ne félj, itt mindenkire vigyáznak, ahogy rád is meg rám is. Lackóról van szó. Hiába tették be a vastüdőbe, olyan beteg volt, hogy nem tudták megmenteni az életét.
- Ez nem lehet. Az orvosok nagyon okosak. Ha figyelnek rá, megmentik.
- Az orvosok is csak emberek. No mutasd, hogy emeled föl a lábadat.
- Nem tudom.
- Na látod? Erről sem az orvosok tehetnek. Lackón már nem lehetett segíteni. Tudod, hogy ő is mozdulatlanul feküdt. Úgy, mint én.
Ekkor belém hasított a félelem.
- Ugye, Ildikó, te nem halsz meg?
- Sose lehet tudni. Aki nem bír mozogni, az előbb-utóbb legyengül teljesen.
- Te nem halhatsz meg! - szóltam dühösen.
Elhallgatott és engem is elhagytak a szavak. Az, hogy ő is elmehet végleg, olyan képtelenségnek tűnt, mint az, hogy ha felnövök, nem fogok járni.
A folyosóról beszűrődő zokogás halkult. Odakint kisütött a nap és az ablakon beáramló sugarakban újra fürdeni kezdtek a porszemek. A hosszú csöndet Ildikó törte meg halk szavakkal, nehogy elkergessen valamit, ami fenséges és törékeny, akár egy díszes pohár.
- Lackó a Mennyországba ment.
A Mennyországot úgy képzeltem, mint egy hatalmas kertet, amiben több a bokor, mint a fa. A bokrokat kis bungalónak is lehet használni, és minden gyereknek, aki az égbe jut saját bungalója van. Az én bokromon madárfészek is található, benne pici csipogó fiókákkal. Most még csak elképzelem, de ha én is elmegyek Lackó után, egész biztosan rátalálok. Vajon esik-e hó a Mennyországban? S ha igen, lesz-e ott szánkóm? És lesz-e ott domb? Rázzák-e a fák ott is az águkat, hogy megszabaduljanak a hótakarótól?
Fázik az orrom. Várom Lenke nénit, hogy bevigyen. Szívesen mennék megint Ildikóhoz, hiszen már nagyon hiányzik. Úgy érzem, összetartozunk rendeltetésszerűen. Jó lenne mesélni neki a félelmeimről. A rettegések nála elsimulnak és megszűnnek.
Amitől a legjobban szorongok, és amiről beszélnék neki, azok megint a szárnyas hangyák. Gyakran ellepik az ágyamat. Undorodom tőlük. Állítólag fészket raktak a sarokban, onnan ugrálnak föl a lepedőmre. Néha annyian jönnek, hogy a szemem se merem kinyitni, nehogy beleugráljanak.
Egyedül Lenke néni űzi el őket. Vásárolt a saját pénzén valamilyen port, azt szokta az ágyam alá szórni. Csak ilyenkor nyugszom meg, és a nyugalomtól vidámabb leszek. A szárnyas hangyákra nincsen gondom, eliszkolnak vagy elpusztulnak Lenke néni porától. Ha Lenke néni éjszakás, gyakran megnézi az ágyamat. Látom amint közeledik a folyosó fényében és fölnézek rá.
- Próbálj elaludni, meglátod, reggel egyetlen szárnyas hangya se lesz a közeledben - mondja.
Hiszek neki, már többször bizonyított. Jó érzés a gondoskodása.
Ha nem Lenke néni az éjszakás, rettegek. Senki más nem törődik a hangyákkal. Reggel félve nyitom ki a szememet, nem akarom meglátni a rút bogarakat. Korán kelünk. Még feketék az ablakok. Kezdődik a fürdetés, mindenki ásítozik. Amikor rám kerül a sor, és levetik a ruhámat, szégyenlősen a fiúkra pillantok, figyelnek-e rám. Meztelenül cipelnek ki bennünket a fürdőszobába, és fürdés után szintén ruha nélkül hoznak vissza. Ilyenkor jó lenne még egy kicsit szundítani, de szabadulni akarok az ágyamtól és inkább kiülök az ágy melletti székre. A szárnyas szörnyetegek a lepedőmön ugrálnak. Elkap az undor. Nézem őket, mintha csupán a nézésemmel el tudnám kergetni legalább a felét. A reggelit úgy tartom, hogy a tenyeremet mögé rakhassam, védve a váratlan támadástól. Gyorsan eszek, csak a tejes kávét nem iszom meg. Arra nem vigyázok, s a szörnyetegek hamar rátalálnak. Többen is belefulladnak, ott keringenek holtan a kávéban.
Pár napja az egyik rémség az arcomhoz csapódott. Sikítottam és leejtettem a földre a tányéromat. A bögrét is fölborítottam, a hangyás kávé meg az ölembe borult. Lett is belőle zűrzavar.
- Nem tudsz vigyázni? - kérdezte Éva néni dühösen.
- Félek a szárnyas hangyáktól. - feleltem ijedten.
- Ők jobban félnek tőled, te ostoba.
- Nem hiszem, mert mindig körülöttem repkednek.
- De semmit nem csinálnak veled. Megcsípett már valamelyik?
- Nem. Csak mászkálnak rajtam, én mégis félek.
- Ez nem félelem, hanem hiszti.
Éva nénitől mást se hallok, csak azt, hogy hisztizek.
Gyűlölöm a hiszti szót. Ahogy kimondja, megpecsételt és megalázott leszek. Elhatároztam, erőt gyűjtök, nem rángatom el a fejem, ha felém ugrik valamelyik. Azóta az ágyam mellett szorongva nézem a lepedőt és szememmel követem a mozgolódásukat. Közben rettegek, de nem mutatom. Arra gondolok általában, amit Éva néni mondott a félelemről, és vigyázok, nehogy hisztis legyek. Ha igaz, hogy ezek a rusnya dögök félnek az emberektől, akkor jó a félelem, mert eliszkolnak. Viszont, ha én félek, a szívem zakatol és a torkomban gombóc keletkezik.
Úgy érzem magam, mintha bezártak volna egy körbe, ahol minden lüktet és fojtogat, és egyedül vagyok, teljesen egyedül. Menekülni akarok mindenáron. Ildikóhoz, vagy ide ki a fallal bekerített udvarra, ahol a havas fák bólogatnak s a nap is felnevet néha. Az udvar felaprózva mutogatja foltos fehér terítőjét. Bárcsak egyszer Ildikó is kijöhetne! Nagyon szeretném.
Lenke néni kitekint az ablakon. Mond valamit, de nem hallom a hangját. Rámosolygok, hogy ne aggódjon, elvagyok. Nézem az ereszről csöpögő vizet, és tervezek. Ha vége lesz a télnek, megkérem Lenke nénit, hogy tépjen le nekem pár szál hóvirágot, hadd lepjem meg vele Ildikót. Ha egyáltalán lesznek hóvirágok itt a kertben. A virágnak mindenki örül. Rátesszük az éjjeli szekrényére, amin soha nincs más, csak egy könyv és egy kép. A képen Ildikó egy fiú vállára hajtja a fejét és mindketten mosolyognak. Mellettük áll Ildikó kishúga, aki szintén elkapta a járványt, de ő belehalt. Vajon mi lett a fiúval? Kérdeztem már, de nem kaptam választ.
Lenke néni újra kinéz az ablakon, aztán megjelenik lebernyeges, fekete, kórházi kabátjában. Sietve közeledik, arca most nem vidám. Valami történt, mert az érintése is kapkodó. Ílyenkor nem szívesen térek vissza a szobába.
- Nem mehetnék inkább Ildikóhoz?- kérdezem?
- Ildikóhoz? - feleli, miközben megáll nagy sietségében.
- Hozzá.
- Ildikó elment.
Nem akarok Lenke néni szemébe nézni. Mi az, hogy elment? Hová? Kihez? Hogyan? Mikor? Semmit nem kérdezek, mert nem szeretnék olyat hallani, amitől félek. Ildikót haza vitték, vagy más, jobb kórházba, ahol meggyógyul, vagy talán csoda történt, olyan, amire minden nyár végén várok, Ildikó meggyógyult! Az álmok olyan szépek, mint a gyöngyöző hó, amin megcsillan a reggeli napfény.
Orrom hideg. Arcomat Lenke néni lebernyegéhez szorítom. Elindulnak a könnyeim, fékezhetetlenül, mint a karámból kiszabaduló lovak. Erősnek kell lennem. Amilyennek Ildikót láttam. Összeszorítom a fogaimat, és megfeszítem maradék gyenge izmaimat. Érzem, ahogy a lebernyeg magába szívja a könnyeimet. Mire fölérünk az emeletre, már elhiszem, hogy Ildikó meggyógyult, és tiszta lesz tőle a szemem. Tudom, hogy ő már kint van a falakon túl, és soha többé nem látom az ágyban fekve, könyvet tartó állvánnyal, mosolygósan. Igen, Ildikó elment valamilyen jobb világba. Soha, soha nem fogunk találkozni. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 12-11-2008 @ 05:12 pm
| Hozzászóló: Lyza1 (Ideje: 12-11-2008 @ 05:34 pm)
Comment: Kegyetlen az élet!...Nagyon-nagyon szomorú történet, de olyan jól tudod megírni, olvasmányos, még ha beleszakad az ember szíve is!...Ölellek: Lyza |
|
|
|
|
| Hozzászóló: felix (Ideje: 12-11-2008 @ 10:01 pm)
Comment: Olvasmányos, fordulatos, izgalmas és személyes írás. Igazi életmetszet bármelyik része. Tetszik, nagyon, örülök, hogy olvashatom.
Szeretettel: félix |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Julianna (Ideje: 12-11-2008 @ 10:52 pm)
Comment: Az én szemeim is könnyezni akarnak. Tacikám, az estét Veled töltöttem. A kötelező dolgaim mellett sikerült elolvasnom az elbeszélésednek mind a 8 részét. Mintha ott lettem volna a kórterembe. Csodálatosan le tudod írni a környezetet, az érzéseket. Köszönet, hogy bemutatod azt a világot, hol nagyon erősnek kell lenni. Szeretettel ölellek: Edit |
|
|
|
|
| Hozzászóló: lena1 (Ideje: 12-14-2008 @ 05:50 pm)
Comment: Én mindig itt leszek neked. Szeretettel ölellek.Lena |
|
|
|
|
| Hozzászóló: taci (Ideje: 12-16-2008 @ 05:03 pm)
Comment: Köszönöm, hogy elolvastátok ezeket a részeket is! Ritkán tudok jönni, de sokat gondolok rátok. Puszilok mindenkit! :)))) |
|
|
|
|
|
