Attól a perctől fogva, hogy a padláson megszületett a felismerés, Amálka pontosan tudta, hogy nincs mit tenni. Megsütötte az utolsó négy mézeskalácsot, kevéske ruháját egy batyuba kötötte, leült a kályha melletti kisszékre, és várta, hogy hazatérjen a családja.
A gyerekek, ahogy beléptek az ajtón, megérezték a bajt. Nem szóltak egy szót sem, csak némán anyjuk köré ültek. Nem sokkal utánuk megérkezett a Favágó is, nem szólt egy szót sem, beállította a sarokba a baltáját, és csatlakozott a többiekhez. - No, mi történt? - kérdezte vidáman. - Az történt, hogy összementem - állt fel Amálka, a kisszékről. - Összementem, és ti észre sem vettétek. A gyerekek bűnbánóan tekingettek egymásra. - Nekem nem tűnt fel - tréfálkozott a Favágó. - Neeem? - emelte fel a hangját kétségbeesve Amálka. - Hiszen már az asztal tetejéig sem érek! - No, jól van - ölelte át a Favágó, - ez nem a világ vége.
Hanem ezúttal olyan történt, ami addig soha.
Amálka eltolta magától a Favágót és csendesen bejelentette: - Elmegyek. A gyerekek, mintha csak erre vártak volna, egymás nyakába borultak és hangosan zokogni kezdtek. - Ugyan hova mennél? - ámuldozott a Favágó. - El. El innen. Amálka benyúlt a köténye zsebébe, elővette az utolsó négy mézeskalácsot, szétosztotta a gyerekei között, majd magához ölelte őket. - Nem hagylak el benneteket, de most el kell mennem - mondta, és kifújta az orrát egy Pille Pannás papírzsebkendőbe. - Tudjuk... tudjuk... - bólogattak sírva a gyerekek, és ők is kifújták az orrukat egy-egy Pille Pannás papírzsebkendőbe. - Ígérem, ha szükségetek lesz rám, mindig ott leszek mellettetek. - Tudjuk, tudjuk - szavalták kórusban, mert Amálka sosem ígért nekik olyat, amit ne tartott volna be. Mivel már nem volt mit tenni, Amálka fogta a kis batyuját és elindult az ismeretlenbe. A gyerekek körülállták a Favágót és hosszan nézték az ajtót, amit becsukódott Amálka mögött.
*
Használjon ön is Pille Pannás papírzsebkendőt! A tündéri, nyomott mintás figurák feledtetik a bánatot! Egy csomag, melyben tizenkét különböző mintájú zsebkendőt talál, most akciósan, mindössze tizennégyezerötszázhuszonkét forint!
* Amálka csak ment, mendegélt az ismeretlenbe, a könnyeitől nem látott tovább az orránál. Legszívesebben azonnal visszafordult volna, mikor a mézeskalács kerítés utánakiáltott: - Gyere vissza! A mézeskalács házikó is bánatosan feljajdult: - Gyere vissza! De nem volt mit tenni! Amálka már elindult és lábai makacsul vitték előre. Szeretett volna félni, de olyan nagy volt a szomorúsága, hogy nem fért el benne a félelem. Várta őt a zajos világ, az embertömeg, és a posztmodern társadalom. Mikor az utolsó Pille Pannás papírzsebkendőt elővette a köténye zsebéből, Amálka leült az erdő szélén, hogy utoljára kisírja magát. - Nem hiába dolgozott éjjel-nappal a Favágó! - szipogta. - Most Pille Pannás papírzsebkendőbe fújhatom az orrom. Micsoda bolond vagyok én! Micsoda istenverte bolond! Hiszen megvolt mindenem: négy gyönyörű gyerek, dolgos férj, mézeskalács házikó! Mit akarok még?
Amálka észre sem vette, hogy ott áll előtte egy kislány, és nagy, okos szemeivel őt figyeli.
- Azért jöttél el, mert kicsi vagy - csacsogta ártatlanul. - A felnőttek pedig nagyok. Meg kell nőnöd! Amálka letörölte az utolsó könnycseppet is az arcáról és a kislányra mosolygott. - Látod, már el is felejtettem - gyűrögette a zsebkendőjét zavartan Amálka. - Elfelejtettem, hogy felnőtt vagyok és hogy mennyire összezsugorodtam. Igazad van. A gyerekeknek mindig igazuk van. Meg kell nőni... Újra és újra - tette hozzá elgondolkodva, majd megsimogatta a kislány fejét, és elindult a város felé.
|