[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 205
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 205


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Taciviszi 9. rész
-: taci
Ideje:: 12-16-2008 @ 04:48 pm

Az emberek szeme fürkésző. Belém látnak és feltárul előttük minden gonoszságom. Megpróbálok úgy tenni, mintha aludnék, és arcomat a takaróhoz szorítom. Hiába minden. A szempilláim meg-megrebbennek, és elárulnak. Hinném, mint régen, hogy ha lecsukom a szemeimet, és nem látok semmit, akkor engem se lát senki, de már tudom, ez nem igaz.
Jó lenne elsüllyedni, elszállni, semmivé válni, jó lenne a megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni!
Melegem van, de nem takarózom ki. Fekszem az ágyamon, két éjjeliszekrény közé zárva és a barlangomra gondolok. Álmodozom. A barlang békéjére vágyom, de az a béke nem tud valósággá válni. Miattam nem tud. A barlangban nincs bűn, nincsenek gonosz gondolatok. Azok csak itt teremnek meg, itt, ahol a napfényben táncolnak a porszemek, és néha a hold is beköszön mosolyogva az ablakon. "Hogy lehet ez?" - kérdem magamtól, és úgy érzem, hiába a napfürdő, a lelkem mocsokban ázik. Görcsösen szorítom a takaróm sarkát, mintha rajta keresztül visszajuthatnék a gyertyafényes kövek közé. Nem szólok senkihez, a bűnöm megnémít. Nem értem, mért ragadott magával a titkos vágy, ami feketébe öltöztetett. Emlékszem, amikor keresztanyám hittanra cipelt, százszor elhangzott az a tanítás, hogy ne kívánd a másét. Komolyan vettem, és bár nagyon szerettem a csokit, inkább odaadtam a testvéreimnek, pedig fájt a szívem érte. Nem akartam önző lenni. Mégis az voltam. Észrevétlenül tápláltam az önzésemet. Büszkeség töltött el, ha a felnőttek jólelkűnek tartottak. Nem voltam az. Egyszerűen csak kívántam az elismerést, mert az olyan jó, olyan látható! És most? Most mit találok magamban? Fekete a szívem, feketébb, mint a barlangom.

Ancsit nagyon érdekelték a színészek, a színészekről terjengő hírek. Ő is az akart lenni, és úgy gondolta, a képeik gyűjtésével kicsit belépett a világukba. Minden róluk szóló újságot megkapott a szüleitől, és a képeket kivágta belőlük. majd gondosan füzetbe ragasztotta őket, és minden kép alá írt valamit. Nemcsak a színészek nevét jegyezte föl, hanem azt is, melyik színházban játszanak, milyen filmekben szerepelnek sőt némelyiknek a levélcímét is odakaparintotta. Csodáltam a füzetet, olyan volt, mint egy mesekönyv, ami némileg kapcsolódik a valósághoz. Ancsi mindenkinek megmutatta. Nekem is.
- Látod? Ő Chaplin. Akkora szinész, hogy a neve örökre fennmarad - mondta - Nézegesd csak! Bal oldalra tettem a magyarokat, jobbra a híres külföldieket.
Ott hagyta vagy ott felejtette nálam az albumot, nem tudom. A napok teltek, és úgy tűnt, Ancsi megfeledkezett a kincséről. Néha beszélgettünk, de sose kérdezett rá a füzetre. Beszélgetéseink pár szóból álltak csupán, sokszor úgy éreztem, átnéz rajtam. Messziről figyeltem ahogy a nagy lányokkal nevetgélt és a fiúkkal viccelődött, mintha átlépett volna egy másik világba, s a szépen elrendezett gyűjteményre már nincs szüksége. Szólni akartam hozzá, megkérdezni, hogy azokból, amiből kettőt-hármat tett a füzetbe, elkérhetek-e egyet, de nem találtam rá alkalmat. Így aztán, amikor megtudtam, hogy két nap múlva haza mehet, azt hittem, a gyűjtemény rám marad. Örültem nagyon. Sose volt még kincsem. Nem gondoltam, hogy a kincs azért kincs, mert mi magunk teszünk érte erőfeszítéseket. Csak akkor lehet értéke, ha benne van a szívünk és a lelkünk. Másképp nem.

Ancsi elutazása előtt két nappal unatkozva üldögéltem az ágyamon. Senki se szólt hozzám, Ancsi a szokásos módon incselkedett valakivel a hatalmas szoba legtávolabbi zugában. "Hát jó" gondoltam, "biztos nem törődik már a füzetével". Fogtam magam, és jól megnéztem a beragasztott papírokat. Nem tudom, mi vezérelt, de elkezdtem kiszedegetni őket a helyükről Voltak pillanatok, amikor azt súgta valami, hogy álljak meg, de megállni, ha a kívánság hajt nagyon nehéz. Meg aztán, az a füzet már oly régóta az éjjeli szekrényemen hevert, hogy azt hittem, senkinek se kell.
A takarómon szépen egymás mellé sorakoztattam a képeket és egy magam által kitalált szerepet próbáltam eljátszani velük. A balerina volt a hercegkisasszony, az idős színész a király. Kiválasztottam a bohócot, a szakácsot, a varázslót, a lovászt és az egész udvar szereplőit. Kitaláltam a mesét, amelyet eljátszottam a képek segítségével. Senki se nézett rám, és én se néztem senkire.
A füzet üresen tátongott a lepedőn, lapjai meggyűrődtek. Az első képek kiemelésénél vegyes érzések kavarogtak bennem, de sose volt semmim, s úgy tűnt, a láthatatlan véletlen adta ajándékba, ami a kezembe került. Nem kértem el, elém tették és ott maradt karnyújtásnyira tőlem. Megtört a varázsa. Egyáltalán volt varázsa? Talán csak a rendezettség, ami nem tőlem származott. A varázst akartam elsöpörni, vagy megmásítani. Izgalom járt át és a vágy, hogy az enyém legyen a varázs. Akkor még nem éreztem magam bűnösnek csak a nyugtalanító bizonytalanság mocorgott bennem.

Aztán eljött a nagy nap, Ancsi búcsúzkodásának napja. Bennem a szorongás egyre nőtt, őt az öröm nyüzsgőbbé tette. Arra gondoltam, visszaragasztom a képeket a füzetbe, de nem volt se ragasztóm, se alkalmam a hatalmas munkára.
Ancsi már reggel elővette a bőröndjét és az ágya mellé tette egy székre. Lassan pakolta bele a cuccait, közben vidáman futkározott ide-oda, mintha mindenkitől egyszerre akart volna elköszönni.. Irigyeltem őt, mert nem kellett megvárnia az iskolaév végét. Végleg haza mehetett. Rámolás közben egyszercsak felkiáltott.
- Hát az albumom merre lehet? – kérdezte.
- Nincs a szekrény mögött? – jött a válasz.
- Nincs sehol. Már mindenhol megnéztem.
Megijedtem. A szívem kalapált és senkire se mertem ránézni. Főleg Ancsira nem.
Eszembe jutott első gyónásom, amikor megfogadtam, hogy sose fogok lopni.
A felnőttek gyakran hajtogatták, hogy Isten megbüntetett, azért nem bírok lábra állni. Azt is mondták, a büntetést nem biztos, hogy azért kaptam, mert rosszat tettem. Szüleim vagy nagyszüleim vétkéért kell bűnhődnöm, ezért nagyon vigyázzak. Ha én magam is rossz fát teszek a tűzre, biztosan elkárhozom. A kárhozat szót szörnyűnek találtam. Nem akartam ördögök közé kerülni, hiszen a mennyben ott az én bokrom madárfészekkel a tetején.
Arra gondoltam, jóvá teszem a bűnömet. Ebédnél magammal viszem a képektől dagadó borítékot az asztalhoz, és bedugom a közeli szekrény valamelyik fiókjába. Addig a matracom alá rejtettem. Nem tudtam kimondani, hogy loptam. A hittanórák óta gyalázatosnak tartottam a szót is és a tettet is. Ötletemet nem sikerült megvalósítani. A fiókos szekrény körül állandóan jöttek-mentek az emberek.
Ancsi a füzet miatt egyre izgatottabb lett.
- Jaj, nem akarom elveszíteni! - Hová tűnt? –hajtogatta.
.Nem mertem megszólalni. A boríték a matracom alatt volt, én meg rettegve figyeltem a fejleményeket. Ancsi mindenkihez odalépett, akitől felvilágosítást remélt. Én is sorra kerültem
- Nálad sincs? Te is nézegetted.
- Nincs. – hazudtam.

Reszkető félelem fogott el, de nem mertem bevallani az igazságot. Nem hittem, hogy ami eddig rózsaszínűnek látszott, az egycsapásra fekete lehet. Azonban az elrejtett boríték huncut volt. A sarka kicsit kilógott a matrac alól. Talán a hajam takarta el, talán más, nem derült ki, mindenesetre Ancsi nem vette észre. Hátat fordított és egy másik éjjeliszekrény átvizsgálására készült. Aztán... Valami történt szinte a másodpercek tört része alatt. Ancsinak eszébe villant valami. Megtorpant. Megfordult. A matrac! Fölhajtotta a sarkát és meglátta amit keresett.
- Azt mondtad, nincs nálad! Mért hazudtál? - kérdezte.
Szólni se bírtam.
- Ez az enyém! Elveszem!
- Ne! Téged már nem is érdekelt!
Rátettem a fejem, de ő ellökött. A következő pillanatban kirántotta a tömött borítékot és feltépte. Úgy hullottak ki belőle a papírképek, mintha őszi levelek volnának, amiket egy erős vihar leszüretel. Néztem a sodródó papírokat és eleredtek a könnyeim.
- Te sírsz? Pont te? Nekem kéne sírnom. Az én gyűjteményemet tetted tönkre, te tolvaj!
- De téged már nem érdekel! - ismételgettem.
- Honnan veszed? Honnan van bátorságod ilyet mondani? Semmit se vehetsz el senkitől, amíg neked nem adja. Te megátalkodott, alamuszi penészvirág!
A szoba felé fordult, és magasra emelte a borítékot.
- Nézzétek, itt van! Ez a kis kígyó lopta el! De nemcsak ellopta ám, vissza se akarta adni. Vigyázzatok, mert tőletek is lophat.
Volt, aki csak nézett és volt, aki fujjogott.
- Én mindig sejtettem, hogy sunyi. Azok szoktak a párnájukba bújni és leselkedni. - jegyezte meg valaki a túlsó sarokban.
- Ne ítélkezzetek elhamarkodottan. - mondta Kati néni, a gyógytornász. - kérdezzétek meg előbb, mért tette. - de senki nem kérdezett, én meg nem adtam magyarázatot.
Mit mondhattam volna? Azt, hogy tetszett, unatkoztam, áhítoztam utána? Hogy Ancsi megfeledkezett róla? Semmi sem igaz. Mondjam az igazságot, ami villámként hasított belém? Mondjam, hogy már tudom, mi a bűn? A bűn, amit nem a hittanórán lehet megtanulni, hiába beszélnek oly sokat róla. A bűn, ami lekaszál itt a valóságban, ahol elkövetjük, ahol sandán érik be a vágyak tüzében? A bűn, ami a pokolba vezet, nem a bokromhoz a mennybe? Megértené valaki? Én sem értettem, amíg magyarázták, bele kellett hullanom az önmagam által felállított csapdába, hogy megismerjem a bűn torokszorító érzését. A kő se tudja, milyen a víz, amíg a szikláról bele nem esik a folyóba. A kő nem tud dönteni, hogy az áramlás tovább vigye vagy megkapaszkodjon a parti fövenyben. Nekem döntenem kell. Ember vagyok, aki felnő, és orvos akar lenni, hogy gyógyíthasson. Az orvosok nem hazudhatnak, nem lophatnak, nem okozhatnak fájdalmat.
Bocsánatot kéne kérnem Ancsitól, de zúg, morajlik a szoba, és táncot járnak köröttem a fehér vaságyak.
- Bocsánat. - suttogom százszor, mert úgy érzem, egyszer nem elég. Senki nem figyel rám, Ancsi már elköszönt a barátnőitől.
Oldalra fordítom a fejem, s ekkor észreveszek valamit a mellettem lévő ágy alatt. Igen. Az ágy alatt ott maradt egy újságból kivágott cetli, talán Ancsi legkedvesebb színészének képével. Nézem a papírdarabot, nézem hosszan, míg össze nem folynak a fények és az árnyékok a szemem előtt.
Soha, soha többé nem fogok elvenni senkitől semmit. Soha nem akarok lopni. Fogadalmat teszek magamnak és a barlangom lakóinak, akik nem értik, miről beszélek.



Utoljára változtatva 12-16-2008 @ 04:48 pm


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: Julianna
(Ideje: 12-18-2008 @ 02:59 pm)

Comment: Elolvastam, megyek a köv. részhez.


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.29 Seconds