Holnap reggel útra kelünk és a nyár végén a soha el nem maradó értesítő levél parancsszavára hallgatva megjelenni szíveskedünk a felvételi osztály fehér köpenyes orvosai előtt. Látom magam előtt a tolakodó embereket, akik alig férnek el a levegőtlen váróteremben. A terem nem nagy, vagy csak a behívott családok sokasága miatt tűnik kicsinek? A falak mentén műtős ágyak sorakoznak, azon ülünk mi gyerekek egymás mellett, mint a fecskék a dróton. Ősz van. A drótokat már elhagyták a fecskék, ahogy mi is kilépünk otthonunkból, ki a vad idegenbe. Amikor kinyitjuk a zsúfolt váróterem ajtaját, úgy érzem, nem én hagytam el az otthonomat, hanem valami végzetszerű akarás tépett ki.
A helyiségben általában csak egy-két szék van. Amint valamelyikről fölállnak, 100-an ugranak oda, hogy leülhessenek rá. A szülők előttünk állnak, a műtőasztalnál, és a hajunkat igazítják, vagy a ruhánkat rendezgetik rajtunk. Minden felesleges. A ruhákat majd haza kell vinniük, a hajunkat meg pár nap múlva két centisre vágják. Zsong a váróterem, mindenki beszél. Csak mi, gyerekek hallgatunk és lessük az ajtót, amelyen néha kiszólnak és behívnak valakit. Nézem a kilincset, egyre csak nézem, és arra gondolok, mi lenne, ha letörne, ha kiesne, vagy beragadna. Ha soha többé nem lehetne kinyitni. Éppen úgy csalódok, ahogy az imáimban. Hiába kérem Istent, hogy állítson lábra, nem teszi meg. A kilincs letörését vagy beragadását is hiába várom. Az ajtó nyikorogva feltárul és elhangzik egy név, amire sietve azt kiáltja valaki, hogy "jelen!" Minden ajtónyitásnál rámeredek a papírokat lengető, fehér ruhás nőre, és magamban azt hajtogatom: "csak ne az én nevemet mondja! " Anyám persze mást remél. "Mikor kerülünk már sorra? Otthon vár a sok munka." - suttogja, majd társalogni kezd a mellette várakozó szülőkkel. Aztán, egy-két óra múlva felhangzik a nevem, és kiszakadok a zsongó tömegből, ahogy egy méh a kaptárból, vagy egy vízcsepp a csorba bögréből.
A szobában, ahová belépünk, gyógyszerszag terjeng és álmosító a neonfény. A falak fehérek, az ablakok koszosak.
Ez a felvételi szoba. Idegen arcok néznek rám, és az adataimat kérdezik. Nem szólok, anyám válaszol. Ha megkérdik, mit reggeliztem, nem árulom el. Anyám korhol, de nem érdekel. Mért nem mindegy nekik? Én se kérdezem, ők mit ettek. Emlékszem, egyszer azt mondtam, hogy mákos gubát.
- Mákos gubát? - kérdezte az egyik fehér köpenyes, és föltolta a szemüvegét, ami majdnem leesett az orráról.
- Igen, azt. Mért? Nem tudja, mi a mákos guba?
- Dehogynem! - feleli, és hozzáfűzi, - reggelire kenyeret szoktak enni, és utána kávét isznak az emberek.
- Én bort iszom.
- Mit? - kérdezte, s a szemüvege újra lecsúszott a csodálkozástól.
Anyám csak nézett, elakadt a hangja.
- Vörös bort. Attól lesz jó a vérem.
- De hát te gyerek vagy! Gyerekeknek nem szabad bort inniuk!
- Igaz ez anyuka? - fordult anyámhoz, s én magamban kuncogva figyelem, hogy rendezik el ezt a felnőttek.
- Dehogy, dehogy! Jaj, ne tessék azt gondolni, hogy bort adok a gyereknek! - mentegetőzik anyám.
- Na most kinek higgyünk? - fordult a másik fehér köpenyeshez.
Anyám arca ijedt volt. Megsajnáltam. Hogy mért hazudtam, nem tudom. Gyűlöltem a faggatózást és olyat akartam mondani, amitől kiesik minden fehér köpenyes a szerepéből.
- A gyerek nincs beszámítható állapotban - jegyezte meg az egyik fehér, és szúrós tekintetett vetett rám. Aztán lepecsételt egy papírt, és átküldött a röntgenszobába.
Újabb várakozás következett. Itt nem voltak műtős asztalok, csak székek. Leültünk egy sarokba.
Éreztem, hogy anyám haragszik rám. Korholni kezdett.
- Mért hazudtál? - kérdezte.
- Nem tudom.
- Mi az, hogy nem tudod?
- Ronda volt az a néni.
- Ezért kell engem ilyen helyzetbe hozni? Most mit gondolnak rólam?
- Az nem számít. Csak én maradok itt.
- Nekem számít. Sőt, számítani fog neked is, ha többé nem engednek haza.
Ettől megijedtem. Míg röntgeneztek, kijöttek a könnyeim. Az orvos magyarázott valakinek latinul a tüdőmről, s míg sorolta az észrevételeit, azt figyeltem, elhangzik-e az, hogy könnyes a szemem. Vajon a röntgenen át láthatja-e azt, amit el akarok rejteni? Azon töprengtem, mi legyen az újabb hazugságom, ha meglátja azt az egy-két cseppet az arcomon, ami szép lassan lecsorgott. De se könny, se szem nem jött szóba, és megnyugodtam.
Azóta inkább nem szólok a felvételin, inkább szabadjára engedem a gondolataimat, felmérem, milyen lélek lakozik a köpenyekben, és anyámra hagyom a válaszokat.
Így lesz holnap is. Persze csak akkor, ha imádságom megint nem teljesül.
De most még itt vagyok, még imádkozhatok, még remélhetek. Merengve nézem az ablakon át a csillagot, és figyelem amint lassan elvonul. Fúj a szél, a holdban fürdő faágak megrezzennek.
A csillagokról apám jut az eszembe. Ő szokott a terasz korlátjához dőlni és nézni, nézni az égboltot, míg anyám gyakran hívogató szavaira, nagy sóhajjal be nem jön. Apám álmai a csillagok közt tévednek el.
- Figyeljetek rám! - mondja komolykodva gyakran. - most olyasmit mesélek, amit örökre meg kell jegyeznetek.
Izgalommal szoktam hallgatni, ha az álom rám talál, akkor is addig nézem őt, amíg el nem mosódik az alakja. Már homályban úszom, de a hangjára még mindig figyelek, hanyatló erőmmel dacolva.
- Volt egyszer egy fiú, aki a testvérével együtt sokat nyaralt a Balatonon, ahol a mamája cselédnek szegődött egy nagyon gazdag családhoz. A családban is volt egy kisfiú, így hármasban kergetőzhettek a gyönyörű kertben. Ahogy a fiú nőtt, növekedett, egyre inkább az lett a legnagyobb álma, hogy a felhők közé szállhasson. Elhatározta: pilóta lesz. Akkor még nem sejtette, milyen kegyetlen évek várnak rá. Az édesanyja iskolázott embert akart faragni belőle, be is iratta a polgáriba. De ő nem vágyott bársonyszékre, doktornak se szeretett volna menni, így hát 16 éves korában megszökött otthonról. Beiratkozott egy repülőiskolába, és elkezdett ejtőernyőzni. Nagyon boldog volt, amikor először ugrott, s még boldogabb, amikor végre gépet is vezethetett. Látta maga alatt a fákat, a házakat, főnt meg a tiszta, kék eget. Ha felhők közt szárnyalt, úgy érezte, tejszínhabban suhan. A világ legcsodálatosabb dolgának tartotta azt, hogy a madarak birodalmába került. De az öröm nem tartott sokáig. Jött a háború és ő tudta, hogy be kell vonulnia katonának. Nem menekülhetett. Először a repülősöket hívták be. Nem számított, ki hány éves. Ha el tudott irányítani egy gépet, és ejtőernyőzött is, akkor besorolták.
Apám itt elmélázott, nekem úgy tűnt, mintha tölcsérbe zuhanna, aminek szélesedő részére egyre több korom rakódott volna le, amit le szeretne kaparni.
- Ej, hagyd már a gyerekeket ezzel! - szólt közbe anyám. - hiszen már ezerszer elmesélted nekik!
De apám nem hallgatott anyámra. Folytatta.
- A fiú nem sejtette azt, hogy ami neki örömöt jelentett, az sok-sok szenvedéshez vezet. Parancsra kellett cselekednie. Társaival együtt harci gépekre tették őket. A repülők V alakban szálltak, épp úgy, mint a madarak. Lent a házak összetöpörödtek, a mezők elvesztették élénk színüket. A fiú félt. Minden erejére szüksége volt. Tudta, hogy bombázni küldik fel őket, és azt is, hogy bármikor lelőhetik. Őt a V alak élére osztották be, amit nem tömtek meg bombákkal. Az egyik percben hamis megelégedést érzett, a másikban gyomorgörcsöt az idegességtől. Volt még egy nyugtató reménye. Fegyverraktárakat, katonai bázisokat kellett szétbombázniuk, s csak remélte, hogy embereket nem ölt meg. Vagy az elviselés érdekében bebeszélte magának. Minden bevetésnél megfordult a fejében, hogy megszökik, de félt, mert a katonaszökevényeket lelőtték. Ő élni akart. Túlélni a borzalmakat. A túlélés küzdelme irányította akkor is, amikor kilőtték a gépét. Felcsaptak a lángok körülötte, és azonnal katapultált. Tisztán látta égő gépét darabokra hullni, miközben ejtőernyőjével ereszkedett le a földre. Amint leért, elkapták az oroszok. Foglyul ejtették és elvitték Szibériába.
- Tanultuk, hogy ott mindig nagy a hó. - szóltam közbe, azonban tudtam, nem ez volt ott a legrosszabb. El is szégyelltem magam nyomban.
- Mindent hó borított. Amerre a szem ellátott fehér volt a táj. Abban a hidegben kellett dolgozni. Köveket hordtunk kifulladásig. Enni alig kaptunk, egyre csak éheztünk. De a legnagyobb bajban is csurran-csöppen az örömökből egy szikrányi. A fiúnak pl. lett egy jó barátja. Egyszer elhatározták, hogy megszöknek. Átgondoltak mindent, és nekivágtak a hómezőknek.
- És mit ettek? - kérdeztem.
- Penészes kenyérdarabokat dugtak be a nagy kabátjuk alá, mást nem tudtak szerezni. Remélték, hogy találnak valamilyen falut, ahol kérhetnek egy kis tejet és sót a kenyérhez. De sietniük kellett, mert tudták, hogy amint fölfedezik a szökésüket, azonnal a keresésükre indulnak. Ezért addig mentek, amíg a lábuk bírta. Amikor kimerültek, összerogytak és ott a hómezőn, a vacogtató hidegben, nagykabátjukba burkolózva álomba zuhantak. Fölébredve és erőre kapva bíztatták egymást a kitartásra. Napközben a fény szikrázott a havon, éjjel a csillagok hunyorogtak. Azok a csillagok néztek le rájuk, amelyekhez ők akartak közelebb kerülni repülőjükkel. Egyszer csak meglátták az első csenevész fát. Örömkiáltások közt szaladtak felé. Aztán a többi! Micsoda érzés volt! Később virágokat is találtak, kicsit fakókat, de virágok voltak és ez számított a legtöbbet. Útjuk során kis falukba tévedtek, ahol valóban akadtak ételt adó emberek. Így jutottak el Törökország határáig. Nem jártak messze a határtól, szívükben már ott érezték magukat, amikor kutyák ugatását hallották meg hátuk mögött a messziségben. Megijedtek. A kutyaugatás egyre hangosabb lett. Gyorsan közeledtek. Látták, amint feléjük rohannak, és tudták, hogy rájuk fognak rontani. Így lett. Egy csapásra elveszett minden tervük és reményük. A kutyák feldöntötték őket, aztán katonák léptek hozzájuk bilincsekkel. Hatra tett kézzel vitték vissza őket a fogolytáborba. Büntetésként a szibériai bányákba kerültek, ahol keményen dolgoztatták őket. Kezdődött minden előröl, még szigorúbban, még kegyetlenebbül. De a két barát továbbra is segítette egymást. Megfogadták, hogy örökké barátok maradnak. Nem így történt, de erről majd máskor mesélek.
Nem értettem, mért nem most. Bármennyire is álmos voltam, hallani szerettem volna.
- Jobb is, ha nem tömöd már a gyerekek fejét ezzel a történettel. Látod, milyen álmosak. Az egyik el is aludt.
- Tudniuk kell mindenről. Ők azok, akik majd tovább adják az eseményeket.
- De éppen ilyenkor? Nem beszélve arról, hogy már ezerszer elmesélted nekik.
- Ez megtörtént vagy mese? - kérdeztem álmosan.
- Á, apátok csak magáról mesél! - intett anyám.
- De valóság vagy mese? - kérdeztem újra. A felnőttek mindig olyan homályosan beszélnek.
- Aludj, későre jár! - így anyám, s jobbnak tartom, ha hallgatok. Előbb-utóbb úgyis megtudom.
Apám holnaptól nem mesél. Útra kelünk az utókezelöbe. A teremben zsongás lesz és kalapálni fog a szívem, s az ajtó, a bűvös ajtó fehérségével üdvözöl. Ha csak nem ébredünk csodára.
Nézem az ablakon át a fényes csillagot és magamban belekezdek a Miatyánkba. |
