Manapság nehéz elhinni, hogy tél van, és karácsony közeleg. Semmit se látni belőle. Se a hóesést, se angyalszárnyak suhogását. Nehéz a szívünket felkészíteni a csodára, ami talán nem is létezik. Sohasem létezett. Csalóka álom csak a gyerekkor emléke, mintha egy másik bolygón történt volna minden, másvalakivel. A hónak tiszta víz illata volt, és egészen elszédültünk, amikor felnéztünk a szürkésfehér égre. Összeszorítottuk a szemünket, mégis láttuk az ölelkező, táncoló, kacagó pelyheket.
- Nézd, anya! Mennyi hótündér! - kiáltoztam éles csengő hangon, önfeledten. Milyen jó is volt belefeküdni, belevackolódni a hóba! Mintha hazaérkeztem volna!
A tél. A várakozás évszaka. Mag a hó alatt. Eltemetett álmok, készülődő vágyak. A csonttollú fekete asszony testében befagyott torkú kismadár. Az élet megáll, megpihen. A csillogó fehér hómező felett kékezüstben reszkető csillagok a ránkboruló égbolton. Végtelen megnyugvás. Reménykedő várakozás. A fekete öregasszony tiszta testű fiatal lányként születik majd újjá. Kívül hamvas, mint a tavaszi virág, de belül csupa tűz.
A nap csak néha bukkant fel a látóhatár mögött. Csizmáink mélyre süllyedtek a hóban. Apa húzta a szánkót. Mint megannyi szárnyas, néma angyal, őrt álltak a fák. A házban forró teát ittunk és mézes kekszet ettünk.
A régi karácsonyi dalok elringattak, mintha mindig egy új ismeretlen mesébe lépnék. Amikor még nem fogtam fel egészen a szavak értelmét, sem a világ üres, kegyetlen fájdalmát a sorok mögött, csak belül keringtek a lélekben, édes-zsongítóan ... Csak a zsigerek, a sejtek, a szív visszhangozta a megfejthetetlen titkot:
"fázik kis Jézuska, szegény,
majd, ha lehull a falevél,
beletakarózik szegény ..."
Talán, ha újra látnék magam körül csillogó gyermek szemeket, amelyekben még öntudatlanul tükröződik a hit, az ember jóravalóságának bizonyossága ... De csak ez a kemény reménytelenség van, amibe fogódzkodom. Tündérléptekkel nem jön felém a tél egyik szürke utca sarkon sem. Nem vezetnek utak a csodák mélyére annak, aki valami fontos dolgot veszített el ... |