Sorozatban gyártott érzelem-guanódban
kapálozol és önszántadból merülsz alá,
üvegszemű kóbor lélek.
Erdei csapáson a zuhogó fellegkín
karcol beléd, ahogy meztelenül talál.

Gyémántot formáltál és ajándékba adtad,
hátat fordítva víztükörbe dobták.
Mocsárrá nőtt a föld alattad,
mégsem hagytad, hogy illanó illatok
elmorzsolják ami vagy: klisék és lezárt szobák.

Húst hasítja, könny borítja, keselyű ápolja,
ha arcon legyint a sors.
Simogatja ráncaid a szeretet-bors
sár-arany. Hiperbolikus hazugságok közt
megannyi átkozott rács,
átkozott a lét is - mellébeszélő megnyugvás.

Nyújtsd ki kezed, s ha csillagokba is
de kapaszkodj!
Hajtson a gyűlölet, a téboly és a vágy!
Minden holdsugarat árnyként imádj!
Tudom, a rothadás emberibb, mint a lét,
de hidd, hogy újból zöld fuvallat settenkedik feléd,
és menekülj a jégtől;
ne vedd át álarcos ostobák szennyszagú bűnét.