Valamit dúdolsz,
mit én hallok egyedül,
vagy a sarki koldus hegedül,
hegedül,
s jó pénzt gyűjt italra talán.

Kell neki a kábulat, mint nekem e dal,
Kell neki, akkor is, ha végül belehal,
S issza, mint hangodat e nyár.
Ezt a nyarat már nem táncolta át,
Levágott lábát takarta a kabát,
Ezt a nyarat most nem táncolom át,
De jön az ősz, és a tél is talán.

Hallom, hogy dúdolsz,
pedig nem vagy velem,
Hangod kigúnyol,
játszik nekem,
S bennem így nő az indulat.

Miért?
A koldus miért hegedül?
Miért nem hagy engem egyedül,
Egyedül,
Azzal a csodás, kábító hanggal,
Mi elhiteti velem akarattal,
Hogy köztünk feszül kötele a létnek,
S ha nem így lenne, nem fájna az ének,
Csak füttyentenék, megvonnám a vállam,
Te jönnél persze, sietnél utánam,
A sarokig, hol még szól a zene,
Zsíros kalapjába aprót szórunk bele.

S a koldus csak hegedül, hegedül,
Én pedig dúdolom; ne hagyj egyedül.
Ne hagyj egyedül!