Eljön az est, de álom nem jön a szememre, Leteszem a fejem, s Te jutsz az eszembe. Te vagy, kire gondolni csak tudok, S remélem, ma talán szépet álmodok. Majd rám tör az Álom, csak egyre tudok gondolni, Elveszthetlek bármikor, ez nem hagy nyugodni. Nem vagy teljesen az enyém, tudom, S tudod Te is, de hiszem az idő mindent megold. Félek, s a sötétben könnyezik a szemem, Hinni akarok, s a kíntól megremeg a testem. Pedig szeretlek teljes szívemből, elhiheted nekem, De ez az Álom tönkretesz teljesen. Mert nem hagy nyugodni a gondolat, Másé leszel, és örökre elvesztem az igaz Álmomat. Kín s gyötrelem nélküled itt minden éjszaka, Arra vágyom kedvesem ne hagyj el soha – soha. Az Álomból felébredek, felemelem fejem, Rád gondolok, most csak Te vagy nekem. Eljött hát a reggel, felém az Álom utoljára int, De hallom amint mondja – Ne félj, az enyém leszel megint!
'97. november, Svájc |