Valahol ahol az egekbe torkolnak a fák, ott ahol a völgy mélyét elrejti a felhő, ott ahol ha mélyre nézek, mégis a magasba látok, valahol itt tekintek ki a párás szemeimen. Most közel vagyok magamhoz, s közel vagyok ahhoz, amit otthagytam neked. Kopott, cserepes ajkaim sarkára csendes mosoly telepszik, a tegnap este zenéje andalog fülemben, s alig egy napja még újra oltalmazó mellkasába zárt minket az éjszaka, de ma már más fekszik melletted. De én nem kérdezem ki ő, ki vagy te neki, miért jött, nem kérdezem, hogy mit nem mondtál még el, nem kérdezem, hogy van-e még titkod. Velem újra zúgva robog tova az út az álmatag tájban, ismeretlen helyen járok, nem tudom hova tartok, mi vár rám, csak abban bízok, hogy nem káprázat volt csupán a hely amit magaménak tudtam, ahonnan elindultam. Jó éjszakát kívántál, legutóbb, de még napok kellenek, hogy álomra tudjam hajtani a fejem. És igen, valahol én is várok, várok mint azt ezerféleképpen szóba, dalba lehet önteni, várom, hogy felnyíljon a seb, s egy idegen méreg beoltsa génjeimet, és megtanuljak lélegezni a zúgó szélben, a sodró vízben, a fullasztó hiányban, a keserű nélkülözésben. Tudom, hogy bőröm meg fog süketülni, világtalan lesz, s maró lesz újfent lemondani arról, amit visszanyertem a testeden rajzolt láthatatlan körökkel, az érintés mámoráról. Megmarad a remény, ami még hideg vasával tapint, amit kaptam tőled megerősítésként, ami nekem, félek mást jelent, mint mit igazából remélhetek, ami nekem, félek mást mond, mint neked, ott a pótolt, vagy a soha nem létező hiányom mellett, az ágyban.
-fegyvernekylevente
|
|
|
|
|