Bizonyára mindenki ismeri a Pancsoló kislány nótáját és refrént is fejből fújja bárki a régiek közül:

„Jaj úgy élvezem én a strandot, ottan annyira szép és jó.
Annyi vicceset látok-hallok és még bambi is kapható!”

Valahogy én is így voltam vele nyolc-tíz éves koromban, bár nálam az igazsághoz egyetlen szót ki kell cserélni: a „bambi” szócskát „gofri”-ra.
Még ma is látom a napolajszagú, izzadó tömeget kígyózni a tatai strand egyik kis bodegája előtt, itt még olyan csodákat lehetett kapni, hogy frissen sült palacsinta, lángos, gofri és a klasszikus hotdog!
Klasszikuson azt értem, hogy hosszú, forró fém rudakra húzta rá az úriember a kiflit, miután lenyisszantotta a tetejét, mustárt, ketchupot bele, majd a virsli, aztán még némi kis öntet a tetejére. Az kérem, hotdog volt! Amiben megmaradt a virsli, egy normális hotdogban ugyanis a virslinek a kifli egyik végén kell bejutnia a burkolatba! 
Mert hogy meglepődtünk, amikor egyik évben már egy fekvő-hotdogot kaptunk. Az a szerencsétlen "császármetszéses" kifli hosszában fel volt nyesve, beletunkolva a virsli, amely harapáskor a legnagyobb igyekezetünk ellenére sem akart megmaradni abban a kis árokban, amit a spórolni akaró árus vágott rajta – mert hotdogsütő rudak már sehol, kiflit-virslit be a mikróba, és ez járt innentől a kedves vevőnek. Fintorogtunk is rendesen, én a szókimondó, meg is kérdezem: - Ez… hotdog?

De ne kanyarodjunk el történetünk főszereplőjétől.
Be kell valljam, hogy a lubickolás mellett ami igazán csábító volt a strand kínálta szolgáltatások közül, az a gofri volt. Volt lekváros, csokis, tejszínes, és amiért már igazán megérte sorba állni: a csokis-tejszínes gofri!!! Ő volt persze a legdrágább, de alább sosem adtuk. 
Frissen sült, legalább férfitenyér nagyságú, nagy rácsozatú, ropogós tészta került elő a sütőből. Az árus megmerítette a merőkanalát a folyós, istenien finom, sötét csokoládéöntetben (azóta sem tudom, hogyan készíthették), minden kis árokba jutott belőle, és két olyan vastag csík tejszínhabot nyomott rá, ami befedte a gofri egész tetejét.
Gúvadt szemmel vártuk, földöntúli élvezettel haraptunk bele – hogy még az orrunk is tejszínhabos lett, nem számított, hogy a csoki esetleg már a kezünkön folyik az sem – lenyalogattuk az utolsó cseppig, nyeltük az isteni desszertet, mint kacsa a nokedlit. A jóllakott kisóvodások elégedett vigyorával mentünk vissza fürdeni – aznap már teljes volt a nap.  
Minden télen, amikor a jövő nyárról ábrándoztunk, és a strandot idéztük magunk elé, az ugráló gyerekek zsivalya, a napégette bőr és a terjengő napolajszag mellé mindig bekúszott a csokis-tejszínes gofri képe és illata. És amikor eljött a várva várt strandszezon jártunk hűségesen a bodegához, néztük, mennyivel lett drágább, de ki nem hagytuk volna semmi pénzért.

Egyik nyáron pesti barátnőmet csaltam el a bódésorra, azon nem titkolt szándékkal, hogy a legendává vált gofrit megmutassam neki. Odaálltunk a bódéhoz, kértem a szokásos jussomat, majd meglepődtem. Nem kicsit. A hatalmas, frissen kisült ropogós tészta helyett a pult túloldalán álló hölgy kinyújtott valami kockás borzadmányt. Puha, összeaszott, két részből álló kis tésztacsökevény – sütés sehol, csokimáz sehol, egy evőkanál kakaó volt rászórva a tetejére. Látszott rajta, hogy valami boltban vásárolt, előrecsomagolt „gofri” lehetett, ráadásul a "csokoládés" fogalma a hölgynél egyenlő volt a „kakaóporral megszórt”-tal. Toporzékolni tudtam volna.
Ha épp akkor ott lett volna egy közvélemény kutató, vagy bárki, aki kíváncsi rá, hogyan fogalmazza meg egy gyerek azt, hogy „csalódás”, akkor csak annyit tettem volna, hogy az orra elé nyomom a vásárolt árut. EZ A CSALÓDÁS!
Amikor egész nyáron arra vártál, hogy ismét nyakig csokis és fülig tejszínhabos legyél, és erre… illat sehol, csoki sehol, egy szottyadt kis tésztadarab és ráadásul az ár meg ugyanaz… ekkor ért talán az első komoly csalódás. Amikor rá kellett jöjjek, a világ akkor is változik, ha az nekem nem is tetszik. Azóta se hevertem ki ezt a traumát. :)

Persze ha az ember lánya lázadó természet, ritkán mond le az álmairól. Dacol a sorssal.
Felnő, saját háztartása lesz, vesz ez amerikai típusú (ha már a fene nem ette meg őket a hülye hosszában felvágott hotdogjaik miatt)  melegszendvicssütőt, de olyat, amiben van gofrisütő betét is!
Aztán kikísérletezik egy olyan tésztát, ami már sülés közben is nyálcsorgatásra késztet, mert nem adjuk alább a vaníliás cukros, reszelt citromhéjjal megbolondított tésztánál, ami már „feltét” nélkül magában is megállja a helyét… ehhez egy tortabevonót felolvasztva - megerőszakolva a memóriát, hogy milyen is volt anno az a strandos változat -  elkészül a csokiöntet, majd rá szigorúan kettő(!) vastag csík tejszínhab, amolyan egész gofrit befedő. Beleharapok, és máris ott állok ismét nyolcévesen a bódé előtt, aprót szorongatva a kezemben, bámulva a bácsit, amint meri a tésztát a sütőbe majd kisvártatva kinyújtja a csokoládés-habos csodát, számomra pedig addig a pár percig megszűnik a világ, míg újra rám nem talál a nyakig ragadós-maszatos eszmélet.

Egy valamit azért megfigyeltem magamon és másokon is, és íme a felfedezett aranyigazság:
Ha egy gyerektől kicsi korában elveszed a szeretett játékát, felnőtt korában úgyis valamilyen úton megszerzi magának. És nincs ez másként a csokis-tejszínes gofrival sem…