Tűrni, hogyha meghasad a szív,
Várni hangot mely magához hív,
Árnyéknak sikoltva kongó terembe,
Széttörve, zuhanni sötét verembe.
Megázni nyirkos, téli este,
Kihalt utcákon őt keresve,
Károgó varjakat kővel dobálni,
Elhagyott padokon lábat lóbálni.
Látni, hogy nem gyújtunk lángokat,
Tudni, hogy elért a kárhozat,
Gyászolni magunkat, fájón zokogva,
Megrekedni, s nem repülni sehova.
Érezni, hogy lélekhúr nem rezeg,
Elengedni sírva a kezet,
S bár le van játszva minden kissé odább,
Fogat csikorgatva küzdeni tovább.
|