Már hetek óta pattogott a fülem a nyomástól.
Talán túl mélyre merültem, s lent a fénytelen smaragdzöld vizekben már csökken a látótávolság, olyannyira, hogy nem vagyok benne biztos, hogy téged fog e még kékülő karom. 
Igazából csend van, csak a fülem zúg, igazából egyhelyben lebegek, csak az áramlatok játszanak nyakam körül, hol dermesztően hideg, hol keserűen forró, s a bizonytalanság lassan megfőzi a fejemben a szemeimet.
Az ízre vágyom.
A sósra, az édesre. A levegőre, a buborékra a víz alatt, mi kopoltyúkat növeszt a vénáimra, a vérre van szükségem, nem az áldozatra.
Újra préselődnek a fogalmak a fejemben, újra értelmezem őket, s remélem itt vagy te is valahol, csak nem látlak, csak azért, hogy a gondolatmenet azonos legyen, hogy te is megértsd, zárókő nélkül nem tart a viadukt.
De ha nem vagy itt, ha nem süllyedsz velem, én tovább megyek a mélybe, hagyom, hogy az iszaphoz préseljen az egekig magasodó vízoszlop, mert tudom, valahol ott van lent a kulcs, aki zár nélkül merült alá, ott lent van a teljesség reménye, mélyen a látható mögött, az elérhetetlenen innen, de az elérhetőn túl.

-fegyvernekylevente