Utolsó pillantás
(Pécs, keleti városrész)

Tudod, ha már itt vagy, nézz szét:
a Mecsek patkója lángol.
Hajnalát terítve kérték
aranykincsüket a nyárból

gőz'lő, száradó virágok.
Az utak csak itt kezdődnek
s amerre, ha csorbán járok,
hazatalált röghöz köt le

egy újvilágú zarándok.
Keletebb a városi fény
igaz, kolduló halált hoz
az éhező, sosincs-remény,

mégis szerelmeket vonszol
nyirkos oltárai elé.
Csak ki érti tudja, kosztol
terhes por fúj város felé.

Biz' temet'len földre léptem
dörzsölt szemmel e Hazába,
mert mikor születtem, térden
csúszva jöttem a világra.

De akkor nem mondta senki,
hogy ez élet-halál játék,
ami azoknak, igazi
bankókkal teli ajándék.

Nos, barátom, ím' a házam.
Ez a kis pötty a térképen.
Mit kérges szívvel és Lázzal
kegyelmükből elértem.

És még mennyi, mennyi plecsni,
itt a hátországi részen,
mit bujkálva kell keresni
tízezrek bádogszívében.

Vagy a kert, hol fenyő állott,
még gyökerét is kivették.
Pokol-bányagödör tátong,
munkások lelke: üresség.

Erdőt böngész az éhes gép,
a karók nem adnak támaszt.
Csonkolva lóg a szegénység,
rikító varjúhad fáraszt.

Valahol mindig elakad
az ígért szó, s a friss forrás,
mi szomjunk oltja, nem fakad,
szikkadó, cserepes a szánk.

Csak a jussunk, ami járna!...
Osztozunk bolha csípésen,
fejünk alatt hűl a párna,
virrasztva, itt, az alvégen.

Lassan szivárog a reggel,
kéményeket dönget az ég,
foltos, megfakult sereggel
gyehenna örök tüze ég.