Hó fedte a város szép utcáit,
forró tested illata csábít,
szenvedélytől szikrázó szemed vágyom,
te vagy az egyetlen a világon.

Te vagy. De mi vagy te? Szépségnek Istene?
Kedvesek kedvese, az igazság hírnöke?
Nem tudom. Mért is tudnám? Mit is tudok?
Csak, hogy a hóban gázolok, hozzád kullogok.

De mért nem röpülök, szállok a házakon át!
Valami csillapítja szívem rohamát.
Szomorú vagyok. Szomorún ballagok,
a csendben haladok, csak némán hallgatok.

Szomorú a hófödte háztető,
sírnak a sírok, gyászba öltözött a temető,
az autók szinte kábultan totyognak,
a csatornák egyhangún zokognak,
az utakon munkások dolgoznak,
egy ablakban zoknikat foltoznak.

A hó is, néhol kellemesen elterülve
fekszik a hideg földön, a láthatatlan fűben,
máshol kupacokba kotorva
tengődik összetaposva, bemocskolva.

Egy-egy kis csoport töri meg csak a csöndet,
ők nem sírnak, nem színlelnek, csupán örülnek.
Rajonganak a havas utcákért, a csípős hidegért,
nem latolgatják, ki menyit ért, szeretnek a szeretetért.

Csak mi lennénk ily elkorcsosult lények?
Csak mi nem látnánk meg a szépet,
és vajon nem látjuk vagy nem is nézzük?
Gyermekkorunk szép perceit félve, ám olykor felidézzük.

A szépséget az idő múlásával kell mérni?
Mért volna okunk rettegni, félni
a tegnaptól, ha még a holnapot sem értük meg?
Felnőttként a világ mivé lett?
Az ember mért tart a múltjától, mikor az ártatlan lélek,
nem úgy, mint az a jövőben élő meghatározott képlet?!

Tervezgetünk s függvények sorozatából
állítjuk össze életünk lehetséges perceit;
nem tapogatózunk mint rég, csak kalkulálunk táblázatokból,
mérlegelve lépünk s vizsgáljuk léptünk esélyeit.

Utamon csak fehér fák kísérnek,
úgy érzem, mintha nem is élnének.
Némán, mozdulatlan állnak, tűrnek és várnak;
nem érdekel senkit, ha kiabálnak, köröttük csak szaladgálnak.

Megyek. De mért is megyek? Hová visz utam?
A kéjek birodalmába sietnék sebesen?
Vagy a puszta élvezeteket már meguntam
s most hozzád tartok, szerelmem?

Van-e nekem olyanom? Tudom-e én, mi az szeretni?
Próbáltam már pénzt, ruhát, költőt s állatot becsülni!
És mi értelme volt annak is? A pénz elfolyt,
a ruha szétszakadt, a költő nem dalol,
az állat már nem vár hűségesen.
És én mégis - hahaha - szerelmem keresem!

Lépteim megszaporázva folytatom töprengésem,
és szívembe csakhamar belevésem,
bele írom fekete tollal, beleégetem tüzes vassal:
"SZERELMES VAGYOK", majd újra: "SZERELMES VAGYOK".
Ezt mindig elmondom, így érzem, ha a Nap rám ragyog,
de elmúlik nyomban, ha jön a hajnal...
Mert a napsugár, mi reám ragyogott,
a Hold szomorkás fénye volt.

S párnáim közt heverve találom magam,
nyoma sincs már a magányos útnak, melyen annyit vívódtam;
egyedül vagyok, nem fekszik mellettem senki sem,
de nem vagyok magányosabb, mint aki szívtelen.