Te nyomorék vagy: nem tudsz járni, Midőn itt szavalsz, nem tudsz állni; Te meg látni szeretnél, látni, S tenni akarsz, nem pedig várni.
Múlik az idő, olvad a jég, Nem mondod mostmár: ebből elég. Tűrsz, viselsz ‚s magadban reszketsz: Közel állsz mostmár az emberhez.
Most sajnálod magad: Kezed arcodhoz tapad, Egy könnycsepp hull alá; Hiszed, nem lát a világ, Mert ha te már vak vagy, A többi mást nem kaphat!
Ne élj így soha, kérlek társam! (Társ lennék, veled szemben állva?) Életed éld, formáld, viseld el, Kérlek, ne búcsúzz örökre el!
A világnak szüksége van rád, Megvéd a bajtól, óv a hazád. Lehet csupán álmodom s nincs így, De egy élted van, hogy kiderítsd.
Félsz tán a világtól: Lehet egyszer kigáncsol, Elpusztít, elsodor, S szemétként odébb kotor?
Óh, csak jósolsz nem élsz, Mindig bókolsz, rettegsz, félsz: Embert nem látsz soha, te árva, Nem nézel föl soha az ágra, Te nem rakod a földre lábad. Ugyan már, magad ne álltasd!
Egy képzelt világban létezel, állítólag sosem vétkezel; Pedig életed maga a bűn: Te vagy az, aki mindent eltűr.
Az ember rád léphet, te azt sem érzed; arcát meg sem nézed, s tovatűnnek az évek. Életed semmi lesz, s annyit mondasz: "Mi volt ez?"!
|