| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
hová tűntetek...bruxelles Ideje:: 04-17-2009 @ 10:47 am |
|
|
|
|
| Elkarcolt cigarettákkal álmodok az univerzum hasában. A szekrényből szellem kacsint, s abszint ízű cukorkát kínál. Bezárom magamat a végtelenbe és egyre kisebb leszek a reménytelenségből. Nem merek belehallgatni az elhazudott valóságba, tán szomorú háborút vívnak lábam alatt az istenek is. Csak csend van, itt a villamosokon túl és alkoholgőzben áztatom a bőrömet, ameddig szét nem repeszti a véreremben doboló magnólia gyökere. Fényre készülődik. Kérek még egy ábrándot a kilátástalanságba, ha fáj a lét az ízben a hang és az átok. Aztán egyszer csak vége és kiállnak a beleim a térre, lentebb egy szamár néz rám meredten, hallomásból láthattad már tán. Hát egyet adj még. Az ívek közt köhögök, elhagyott csíkokat hajlítok a derekamba, aztán az árnyak között eggyé válok a járókelőkkel. Hová tűntetek. A Grote Markt kockakövei laposan ásítják a rájuk égett lábnyomokat, egy pillanatra tán hallani még a koppanásokat. Zsemleszín hajadonok tették zsebembe az órákat és még egy allét fordultam a tegnap felé. Nem, nem vagyok jól. Magritte eltévedt képei vezetnek egy üres teherautót, de hiába dudálnak. Alakok rajzolódnak a pillámon, de végül a trolik madzagja az őrületbe vész és elmosnak minden ködképet. Meg két macska, a tekintetükben valami emberi veszett el. Talán. A hajam haldoklik a tegnap lélegzetvételében és büszkén nézek a kivérzett seprűkre, ahogy intarziájuk a tenyerembe simúl. Megtisztítom a körutat léptetek nyomától. Az angyalszobrok összeteszik a kezüket és ujjaik közül mára fordúl a fény, majd szilánkosra törik a lépcsőkön, ahogy záporoznak ölemből a villanykörték. Nem volt minden ferde tető az enyém, s a magánosságból vett levegő is a csatornák vizében fürdi mocskosra magát. Hová tűntek hát az emberek itt az orchidea ház szegélyén, tán virágot vágtak, bolondúlták a szirmokat és az évszakok közé zuhant a tűnő kéj. Nem volt többé maradásom. Hová tűntetek? Haldokló dobókockákat hozott a szél. A vihar túl volt minden életen. Persze ez kevesebb mint a semmiség, jóformán a beton lélegzik csak a perzselőn. Eltűntek az emberek, mind a furcsa reménységükkel és az átutazó lelkekkel. Ennyi volt hát. Egy érintés, egy szó, egy halál. És már csak a macskákat látom egyre csak égő szemekkel. A sanda hovatovább még visszaköszön a sarokról és az elhagyott mesékből doboló álmatlanságok összeesnek a szívrepesztő tűsarkú repülőktől. Az erdő ciánért kiált, s a fák között amelyik rosszul van, hát az vagyok én. Gyufák füstjénél csomagolom a hangszálaim utolsó szorításba, s széttaposom a Gare du Nord hetes peronján, majd részegre iszom magam az őserdők felé tartó vonat büfékocsijában egyedül. Még utolszor látom a macskákat, szemük kifordúlt, s tükrök csattognak felém. Hová tűntetek? A szakállamon növő jégcsapok tán beléállnak a lelkembe, de addig is ónnal rajzolok hát köröket a bőrömre, s puskaporral hintem meg szegélyét, hogy könnyebben egyesülhessek az univerzummal s elhagyhassam a teljesség felé tartó világot. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 04-17-2009 @ 10:47 am
| Hozzászóló: szemilla (Ideje: 04-17-2009 @ 07:32 pm)
Comment: azt mondják, művészet már csak a befogadóban létezik, mert gondolkodás nélkül nincs művészet... hááát, én ne tudom, de én azt gondolom, hogy ez mindenképpen remek írás! |
|
|
|
|
|
