| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
abbesses Ideje:: 05-04-2009 @ 02:50 am |
|
|
|
|
| tudtam, hogy csak a hajnalokból szakadhatnak össze a virágaink…nem volt több béka a mesék erdejében, hírnöknek hát a vidrák álltak kezükben a moiráktól lopott ollókkal és vadul cenzúrázták leveleimet…hajamból fényes ásítással szakadtak elő a skarabeuszok és holtra vált tekintettel nézték az éjszaka elmenetelét…hadban álltak immár a piramisokkal és fejük fölé kardként emelték lábaikat…ott álltál csak, kezed kulccsá simult Tikal erdeiben és lábad körül mongúzok lapultak…az áspis hát velem volt, ereimben csörgedezett immár álmodó mérge, s karomra fordúltan várta a lehetetlent…még több napfény, s szanaszét bomló ízek a szembeszélben…nem tudom mit találtak a végtelenségben…a lépcsőkön cigaretták botladoztak az alászállt felhők között, a sárkányok elhazudták hát a tüzet…csodálatos volt, ahogy a két felé hajló nyalókák spirálja közé feszültek mocskos imáitok és új megváltó DNS-e várt egy trombózisra, hogy belefeküdhessék egy felreppent tojásba…vártatok, reméltetek, míg el nem taposom az érzéseiteket…mert rettenet vagytok, leszakadt fejű lovasok, könnyen porzó véreres talpakkal, szétszakadt csodálattal irántam és elfojtott vágyaitokat félelembe szőtt koszorúval…hát ez minden…ott álltál csak és nem léphettem feléd, a te háborúd volt hát immáron, s az enyém a keserűség…vártam a folyók áradását, hátha felbugyogják magukból a reményt, s megkísértik a nyugalmat mindenből hasadt sziklákat görgetve a teljesség felé…köröket rajzolnak a hangok, hát tán magam sem tudom már mivé lehetnék egy kisebb spirálban…ismertelek tán, mégis szarka voltál, s magad tápláltad szíved melegével az új istenüket…
…záporoztak a villanykörték csodaországban…a mélyből feltörtek a fiatalság felé és varázst hajlítottak szétrobbant üvegcserepeikből…nagyobb fülekkel hát világosabban hallom az árnyakat és ócska ribanc a szépség, elfolyt ixion kerekén az idővel…egy áthazudott nyáréjszakán talán még a szemedbe néznék, s hajnali bánatomban felinnám a csigaszedők dalát…
…kezedben gyilkosként villant a szépség, léptedre megmozdult az őserdő…irigy volnék hajnalodra is többé kevésbé, de nem tudtam volna alábbhagyni a fájdalommal…magam sem értettem a hírbehozókat, csendben vizsgáltam a vérertek verdelését…nem tudtam volna magamról, ha inkább nem mondanék semmit…nem kellene semmit sem tán…olvasok a füstben és halkan nézem a virágaitokat elhervadni a hajadban…semmit sem kellett volna hazudjál többé, bakelitek redőibe bújtan vártam érkezéstek és mindjárt vége lesz tudom…nevetnél hát egy fél pillanatra tán az elhagyott boldogságunkból és aztán nyugodtan repülnék melegebb éghajlatok felé, hidegfúziónak lenni a napba és örökkön ragyogni, míg vörösóriások nem szólnak bele a ködbe…
néztem a hullámok csapódását a vízen, ahogy felhabzott a só és kenderkócba marta az álmaitokat a tarkómon…felejteni volna hát és akkor a semmiségek világából félrefordult isteneket a vállamra venném és egyenként dobálnám őket a lábad előtti szemetesbe…új világot hozol, a hegedűk keserőn szólnak egyenként pattannak el húrjaik a tekintetedben és meghasad az élet…processzoridőt kérek még a valóságnak, hogy teljesebbé tehessem utolszor az alvók lélegzetvételét, s lám, ha elhallgatott az elektronok zümmögése, átadom helyem a mesének, az örökkön körbefont világtalanságnak, a soha véget nem érő hajnalnak, melyben uralkodol és fattyadat neveled csodának lenni…
köszönöm szépen világ, köszönöm az álmokat, rettenet vágyaitokat és elhazudott csókjaitokat, mit ajkatokról letörölve dobtatok a villamosok elé és a falakra tapadt szerelmeket, melyeket félretoltatok míg mással vágtátok fel az orgazmus ereit, köszönöm a virágokat, a liljomból húnyt utolsó lélegzeteket, köszönöm a hangokat, melyeket magatokban kiabálva keringtetek a fejembe, köszönöm hát a gyatra valóságotokat, a tudattalan magatokat, a kiköpött fájdalmakat és a talpatok alatt szétroppanó remegésteket. köszönök hát mindent, viszlát világ, viszlát egy fényezerév után. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 05-04-2009 @ 02:50 am
|
