| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
körbe Ideje:: 05-11-2009 @ 12:57 pm |
|
|
|
|
Csendet álmodtam magamba. Hirtelen szőke napfényt és kövér íveket. Integetnék tán, a szemöldököm fényért kiált, koszos, hullámzó fényért, ami összecsap az álmaimmal. A derekamon glédában állnak a tealevelek, olykor táncra kélnek a tetoválásaimmal és akkor egy fél pillanatra tán boldog vagyok. A betűk egyre kuszábbak a homokban, a tegnapból előkúszó angyalok söprik szét lábujjaikkal. Valahogy tán vége lesz, rendetlenül sietve a lassúságban, de aztán könnyek nélkül is elviselhetővé válik az élet könnyűsége.
A szavak kezemben tán magukba bújnak és összetett függvényt formáznak az ajkamon. Álnok nevetéstektől kifordulok az ajtón és összerezzenek az autók zajától. A hajamból elhullik a kolera és a szénmonoxid molekulák közűl eliramlik az élet. Nem leszek szomorú, ha magam is lehetek vak diódaként egy telefonhívás másik végén. Nem leszek magam, ha többé tehetem a nappalokat egy hovatovábbal.
Nem kellek nektek, nem kellek magamnak, csak a lelkemet hányom föl az orchidéák közé. Apró madarak csipegetnek fel és visznek csőrükben az álmatlanság felé, a világ fájdalmának lenni. Nekem tán nem fog fájni, annál inkább a hétfejűknek és a kardélen táncoló kanalaknak. Nem hallom többé a tűsarkúk koppanását és nam nam. Fáj a fülem és nehezen veszem a levegőt a testem felett lebegve.
Hallgatom az írógépeket és csak néha kenem el a frissen felvázolt tintát lágyan, tán megerőszakollak egy félmondatban. Az esernyők félre néztek és menyasszonyt táncoltak egy fecskendőből. Nem tágul tovább a tér, mert itt kérem vágyak vannak, amik elvesznének a zsebemben. Az eső meg eljött és elmosta az arcomra száradt keserűséget. A pusztában körülnéztem és egy székre szállt szirénát hívtam a vállamra tündérnek lenni. Nem tudsz tüzet gyújtani. Nem, nem tudsz tüzet gyújtani szikra nélkül. Elhazudott szerelemmé lenne csupán.
Egy cigarettán szívtam el az életem. Csendet álmodtam magamba, mintha téged is csak ígértek volna és a balrajobbrák közt a szellemek suhogták volna elő a holnapot. Szélhámosok vagytok mind, ahogy elfújjátok a pitypangokat. És persze körbe hangzik a valóságotok, magamban pergetem az olvadó bakeliteket és tűket szúrkálok a létezésetekbe. Hát ez minden, pár csepp bor és keresztülfolyok az árnyaitokon. Szép lehetett volna, ha nem akadályozzátok meg a lelketek köré eső csudálattal, azzal a hamis reménséggel, mely nem visz soha tovább. Szeged hív.
Csak elcsábultam az életedtől, de rájöttem, hogy felesleges hagymakupolákat rengeteg a szél körötted. Körket rajzolok, végtelen puskaporból, elfogyott narancshéjból és sosemvolt csodákból. Hát lehet, hogy éjszerű lényeket ábrándozok a holnapba, mikor jönnek a vonatok és részegen fekszem a lépcsőkön, arcomba beletépnek a katicák hát nevessetek, józanul nem lehet elviselni a valóságot.
Persze, a madarak szárnya alól sajtot bűvöltem és a krétákkal mosolyt festettem az arcomra, meg egyenes bokát, ha már nem tudok lépni a mankók alól. De még meghosszabítom az álmaidat utolszor, később dalolok is tán egy szétreppent gyertyafényből, ha nem ismered a koszos romantikát. Nem visz távolabb tőled a végzet és kínomban lepkéket fogok a markomba, hátha szárnyukra leveleket írhatok. Talán neked, még most a hold dagadása előtt. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 05-11-2009 @ 12:57 pm
|
